6. rész: Mondanom kell valamit...

Legszívesebben felkeltem volna, és ordibáltam volna vele. Sírtam volna. Kikeltem volna magamból. Még sem tettem. Erőtlennek éreztem magam hozzá. Csak hagytam, hogy hozzám bújjon, és szorosan megöleljen. Hogy mélyen belélegezze az illatomat. Hogy néha apró puszikat adjon.
Nem akartam felkelni. Látni sem akartam. Érezni az érintését még inkább nem. Távol akartam lenni tőle. Minél messzebb. Petet akartam. Az én kis buzimat, hogy kisírhassam magam a vállán. Vele akartam lenni. Azonnal.
Rosszul lettem. Hirtelen hányinger tört rám. Hiába akartam nem felkelni, kénytelen voltam. Gyorsan eltoltam magamtól Tomot, és rohantam a fürdőszobába.
 - Kiscsillag jól vagy? – jött utánam Tom. Legszívesebben ordibáltam volna vele.
Nem néztem rá. Megmostam az arcomat, majd csak a fejemet ráztam meg. Szorosan megölelt, én meg csak tehetetlenül álltam ott. Nem tudtam, hogy mit csináljak. Hisz nem mondhatom el neki, hogy hallottam a beszélgetésüket. De igaza volt… titkolnia kéne, ameddig lehet. Nem elmondani.
 - Jól vagy? – adott egy puszit a fejemre. Lassan eltoltam magamtól. – Minden rendben?
 - Ühüm… - bólintottam. – Tom… - néztem rá, ő megint megölelt. – Csinálsz nekem spagettit? – mosolyogtam rá erőltetetten.
 - Persze… - próbált volna megcsókolni, de a fejemet gyorsan a mellkasába fúrtam.
Lassan lesétáltunk a lépcsőn, és észre vettem, hogy Adia meg Bill a kanapén aludt el, miközben valami hülye filmet néztek a tévében. Tom felkapcsolta a villanyt a konyhában, majd elkezdett tészta után kutatni. Hátulról átkaroltam, és fejemet a hátának támasztottam. Beszélnem kell Petettel…
 - Hány óra? – kérdeztem meg tőle csendesen. Az órára nézett.
 - Pár perc múlva éjfél… - hmm… szóval akkor alig pár óra múlva mehetek is Petéhez. Az jó…
 - Arra gondoltam, hogy… szóval elmennék holnap, vagyis mindjárt ma… Petéhez. Hiányzik, és gondoltam, meglátogatom…
 - Elviszlek, ha akarod… - a tésztát a forró vízbe tette, majd megfordult, és egy puszit adott a homlokomra.
 - Köszi… - fejemet megint a mellkasába fúrtam, és úgy álltunk pár percig. Csendben. De az én fejemben már egy hang ordibált, hogy törjek ki magamból.

***

Tíz óra körül járt, mikor Tommal beszálltunk a kocsijába. Bill egyedül volt otthon, mivel Adia a szüleivel meg bátyjával kénytelen volt elmenni a nagyszüleihez. Amikor ezt megtudtam, arra gondoltam, hogy Bill meg Tom, majd arról beszélnek, hogyan mondja el nekem Tom, hogy megcsalt. Milyen jó, hogy én akkor végre kisírhatom magam Peténél.
 - Mikor jöjjek érted? – kérdezte meg hirtelen Tom. Ránéztem.
 - Nem tudom… - néztem ki újra az ablakon. – Majd csörgetlek. Érezd csak jól magad Billel…
 - Bill zaklatni fog, szóval nagyon jó lesz… - nevetett fel, de egyáltalán nem találta viccesnek a dolgot, mint ahogy eddig.
 - Mivel? – néztem rá megjátszott kíváncsisággal. Bárcsak ne tudnám…
 - Hülyeség… - legyintett. Ja, szerintem is nagy hülyeség…
Nem tartott sokáig az út, hamar megérkeztünk Petéhez. Adtam neki egy puszit, mert képtelen voltam megcsókolni. Aztán kiszálltam a kocsiból, és rohantam a haveromhoz, aki már az ajtóban várt. Tekintetemmel végig követtem, ahogy Tom elhajt, majd a kis buzimra néztem. Nagyon irigyeltem az életét. Egy jó fősuli Berlinben, másfél éves kapcsolat egy berlini sráccal, és a szülei kapcsolata is egyre jobb lett. Míg nekem… Hallgattam Tomra, hogy ne tanuljak tovább, a kapcsolatunk tényleg két évig jó volt aztán megcsalt, a szüleim kapcsolata meg… arról meg még beszélni sem szeretek…
 - Hiányoztál… - ölelt meg szorosan. Elnevettem magam. – Annyira örültem, hogy felébresztettél az sms-eddel. – nevetett ő is.
 - Hát, na… te is hiányoztál buzikám… - elengedtem.
 - Amúgy miért kellett neked egy csomag zsepi? – nézett rám kérdő tekintettel. Bementünk a házukba, és levettem a kabátomat meg cipőmet. – Tom mit csinált? – ennyire látszana, hogy Tom csinált valamit?
 - Megcsalt… - nem bírtam tovább. Sírnom kellett.
 - Hülye kis geci… - ölelt meg szorosan. – Tudtam, hogy meg fog csalni. Ő már csak ilyen…
És bárcsak én is ezt elmondhatnám magamról. Hogy tudtam, hogy meg csal. Hogy ő ilyen. De nem tudtam. Teljesen a rabja lettem. Elhittem neki mindent, amit mondott. Az kisujja köré csavart. Én pedig engedelmeskedtem neki.

***

 - Mikor mész haza? – adott egy újabb zsepit. De most már nem Tom miatt sírtam. A Titanicot néztük meg.
 - Nem tudom… - rántottam egyet a vállamon. – Hány óra?
 - Hét múlt két perccel. – én is az órára néztem. Tudtam, hogy hívnom kéne, hogy jöjjön értem.
 - Akkor hívom, hogy jöhet értem… - szedtem elő a telefonomat a zsebemből. Kikerestem a számát, és már csörgettem is. Hamar felvette. – Szia. – még mindig szipogtam, de nem zavart.
 - Szia Kiscsillag… - szeppent meg a hangomon. – Sírsz? – megijedt egy pillanatra. Istenem, miért kell nekem minden tudni?!
 - Ja… megnéztük a Titanicot… - nevettem fel halkan. Pete csak a szemét forgatta. Nem tetszett neki, hogy még mindig Tommal vagyok.
 - Azt hittem valami más… - megkönnyebbült. Nagyon. – Amúgy menjek érted, mi?
 - Jó volna… nem tudok repülni… - Pete megint csak a szemét forgatta. Löktem rajta egy kicsit.
 - Okés… indulok… - nem vártam, meg míg elköszön, inkább leraktam.
 - Mikor mondod meg neki, hogy tudod? – lett komoly a hangja. Igaza volt, hogy megkéne mondanom neki.
 - Nem tudom… - hajtottam le a fejem. – Gondoltam kivárom, míg ő mondja el…
 - Lökött vagy… - nevetett, majd megint komoly lett. – Arra várhatsz. Hisz te mondtad, hogy ő hazudni akar… és nem egy hamar mondaná el neked. Szerintem csak januárban… az meg még sokára van.
 - És ha elmondja, hova menjek? – néztem rá komolyan. Tényleg nem tudtam, hogy hova menjek.
 - Jöhetsz hozzám is. – mosolyodott el. Örültem volna neki én is.
 - Tudja, hol laksz… - húztam el a számat.
 - Menj apukádhoz. Nem tudja, hol lakik.
 - Én se tudom. – húztam el megint a számat.
 - Öhm… majd akkor érted jön.
 - Jó ötlet. – öleltem meg. – Neked jó ötleteid vannak. – túrtam bele a fekete hajába.
 - Tudom. – nevetett fel hangosan.

***

Csendben feküdtem Tom mellett. Látszott rajta, hogy szeretne mondani valamit. És tudtam is, hogy mit. Csak hallani nem akartam. Hogy a szemembe mondja. De nem mondhattam azt neki, hogy: „bocsi, de tegnap hallottam, és tudom.” Az… nem is tudom. Nem volna jó. Mondja csak el, aztán… majd lesz, ami lesz.
 - Kiscsillag… - szólalt meg nagyon halkan. A gyomrom görcsbe rándult.
 - Mi az? – kicsit elhúzódtam tőle. Rám tört a sírhatnék.
 - Mondanom kell valamit… - még halkabb volt. Nem akarom hallani…
 - Mit? – én se beszéltem hangosabban, mint ő. A gyomrom megint görcsbe rándult.
 - Hát… - nem nézett a szemembe. Az ágy szélét nézte, mintha az olyan érdekes volna. – Nem is tudom, hogy mondjam el…
 - Egyszerűen… - még messzebb mentem tőle. Fel sem tűnt neki.
 - Nem… nem merem… - könnyek szöktek a szemembe. Ki akart már törni belőlem a fájdalom. Akartam, hogy tudja, mennyire fáj.
 - Mondd ki nyugodtan… - hangom elcsuklott. Ez sem tűnt fel neki.
 - Megcsaltalak…