5. rész: Álmodom...

Nem hitt a szemének, amikor belépett a szobájukba. Mindenhol gyertyák voltak, az ágyon és körülötte pedig rózsaszirmok. Majd szerelmére nézett, aki megölelte, és apró puszikkal halmozta el.
 - Boldog Karácsonyt. – suttogta nagyon halkan, aztán lágyan megcsókolta a lányt.
 - Neked is… - suttogta ő is olyan halkan, mint a srác. Még egyszer végig nézett a szobán, majd szerelmét figyelte. – Szeretlek.
 - Én is… - elkezdtek hátrálni az ágy felé, miközben egymás ajkát harapták.
Nem foglalkoztam a külvilággal. Csak egymással. Egymás testével. A másik legapróbb mozdulatára, légzésére. Minden egyes kis moccanásra. És még az sem érdekelte őket, hogy mit szólnak hozzá a többiek. Az nem számított. Csak a másik.
Bill kényelmesen elhelyezkedett Adia lába között, és alsó ajkába harapva egyre lassabban, óvatosabban hatolt be a lányba. Egymás tekintetét egy pillanatra sem engedték el. Apró, még is érzéki mozdulatok voltak a fekete minden egyes lökése. Vigyázott a lányra, óvatos volt vele. Majd perceken belül egy kicsit gyorsabb tempóra váltott. A lány pedig a vállába kapaszkodott. Néha karmolászta.
 - Bill… - suttogta nagyon halkan. Közelebb húzta magához a fiút, az pedig lágyan megcsókolta.
Nem akarták abba hagyni. Csak a másikat akarták érezni. Sokáig. A végtelenségig.
Hosszú, őrjítő, érzéki percek után mindketten elélveztek. Egyszerre. A lány szorosan magához vonta a srácot, az pedig a hajának kellemes sampon illatát lélegezte be mélyen.
 - Boldog karácsonyt… - suttogta a srác.

***

 - Szia. Majd hívlak. – csuktam be a kocsiajtót magam mögött, és a ház felé vettem az irányt. Előkerestem a kulcsomat, bedugtam a zárba, majd halkan kinyitottam az ajtót.
Levettem a kabátomat, lerúgtam a cipőt a lábamról, majd indultam volna fel a szobánkba, mikor mocorgást hallottam a kanapéról. Oda néztem, és láttam, hogy Tom jött felém, álmosan, félig kinyitott szemekkel. Istenem… rándult össze a gyomrom. Az érzés, hogy valami rosszat titkol előlem Tom, egyre jobban erősödött és féltem, hogy talán egyszer ennek is vége lesz. Hogy nem lesz az enyém, hogy nem érezhetem magamnak.
 - Kiscsillag… - oda jött hozzám, és magához húzott. Nedves, hótól vizes hajamat a fülem mögé tűrte. – Esik a hó? – olyan halkan beszélt. De valahogy mégis megértettem.
 - Ühüm… - bólintottam. Ő csak egy apró puszit adott a homlokomra.
 - Megfürdesz, én addig felébredek… és jöhet a kínzás… - még így, álmosan, is képes volt kajánul vigyorogni. Istenem, nem akarom elveszíteni…
 - Szadista… de az enyém. – fejemet egy pillanatra a pólójába fúrtam. – De te sem úszod meg… - néztem rá, ő csak elnevette magát.
 - Szeretem ezeket a karácsonyi szadista sexeket… - ezen nekem is nevetnem kellett. De a gyomrom ismét görcsbe rándult. Talán ez az utolsó…
 - Akkor nagyobb kínzást kapsz… - vigyorodtam el. Egy apró puszit adtam a nyakára. – És könyörögni fogsz nekem…
 - Ezt még ne mondd biztosra… - belemarkolt a fenekembe. Imádtam ezeket a versengéseket. Bár mindig én adtam fel…
Elengedett, én pedig felmentem a szobánkban. Beálltam a zuhany alá, és próbáltam elterelni a figyelmemet a gondolataimról. De nem ment. Mindig csak az járt a fejemben, hogy ez az utolsó… És mint a barlangokban a visszhang, úgy visszhangzott a fejemben ez a két szó: az utolsó…
Hallottam, hogy bejön a szobába, és leül az ágy szélére. El tudtam képzelni, hogy a szemét le nem vette a fürdőszoba ajtóról, arra várva, hogy mikor jövök már ki onnan. De húztam egy kicsit. Hogy türelmetlen legyen. Hogy vadabb, de mégis érzékibb. Így gondosan egy kupacba tettem a szennyest, elrendeztem a polcon lévő dolgokat, és sokáig igazítottam a piros fehérneműt magamon. És mikor hallottam, hogy feláll az ágyról, felvettem a köntösömet, majd végre kimentem.
 - Te… - húzott közel magához. Megcsókolt.
Türelmetlenül hámozta le rólam a köntösömet, és mikor megpillantotta a piros fehérneműmet… Szorosabban magához húzott. Lágyan a nyakamat kezdte el csókolni, és lassan a melltartómat próbálta volna levenni, de nem hagytam neki.
 - Hmm… - dünnyögte nagyon halkan, majd maga alá fordított. – Kínozni akarsz? – mosolyodott el, miközben csókjai nyakamról a vállamra tértek át.
 - Soha… - levettem róla a pólóját és a szoba végébe hajítottam.

***

Álmosan ültem reggelinél a többiek mellett. Éjszaka alig aludtam valamit, Bill pedig kitalálta, hogy reggelizzünk együtt. Nem voltam képbe, hogy miről beszélnek, de látszólag Tom sem. Nem hagytuk egymást aludni…
 - Hahó… Sam… - eszméltem fel Adia hangjára. Rápillantottam, ő csak elnevette magát ezen. – Segítesz mosogatni, vagy nem?
 - Segítsek? – néztem rá még mindig álmosan. Aludnom kéne, és nem mosogatnom. – Cserébe, ha válaszolsz egy kérdésemre őszintén. – néztem rá komolyan. Egy pillanatra, mintha megijedt volna, de aztán megint mosolyt erőltetett az arcára.
 - Okés. – bólintott beleegyezően.
Felálltam és csaphoz mentem. A mosószert egy szivacsra nyomtam, majd lassan elkezdtem a tányérokat, törölgetni vele. Csendben figyelte, hogy mit csinálok. Biztos felkészült a kérdésemre. És mielőtt még Bill megint megjelenhetett volna, belevágtam.
 - Szóval… - adtam neki oda a tányért, hogy törölje meg egy ronggyal. – Mi baja van Tomnak? – néztem rá. Már nagyon szerettem volna tudni, és lassan kezdett kihozni a sodromból ez a gondolat.
 - Mondtam már, hogy ezt vele beszéld meg… - hajtotta le a fejét. Ideges lettem.
 - Persze, majd megbeszélem vele! De azt hittem, hogy valami kis infót elmondhatsz… vagy ő kért meg rá, hogy ne mondj semmit? – néztem rá szúrós szemekkel. A fejét rázta.
 - Bill… - suttogta nagyon halkan. Tudta, hogy nagyon hamar felhúzom magam mostanában.
 - Mindenki hamarabb tudja, mint én? – már nagyon ideges voltam. Letettem a tányért, és próbáltam lenyugtatni magam. – De csak elmondja, nem?
 - Igen… - még mindig suttogott. Inkább folytattam tovább a mosogatást.
 - Majd elmondja, nem? – nevettem fel halványan. Bár legszívesebben könyörögtem volna az igazságért.
Miután befejeztük a mosogatást – csendben, egymáshoz sem szólva -, mentem a fel a szobánkba és aludtam tovább. Fáradtnak éreztem magam mindenhez. Talán túlságosan kimerített Tom.
Éreztem, hogy az ágy széle besüpped, valaki meg engem néz. Aztán valaki más mocorgására is felfigyeltem a szobában. Halkan beszéltek, én pedig egyre jobban figyeltem rá, hogy mit mondanak.
 - Mikor mondod meg neki? – ismertem fel Bill hangját. Hangja szomorú volt, mintha valamitől el kéne majd válnia.
 - Nem tudom… - majd Tom rekedtes hangját is felismertem. De mit kell elmondani, kinek? – Nem merem… Nem hazudhatok neki? – kérlelő volt a hangja. Régen hallottam ilyennek.
 - Tom… már így is sokat hazudsz neki. Meddig akarod folytatni?
 - Amíg csak lehet. Amíg rá nem jön…
 - Mondd meg neki… Meg kell… Joga van hozzá, hogy tudja.
 - Tudom. De te… csak úgy simán elmondanád Adiának, hogy megcsaltad?
 - Én nem csalnám meg.
 - Tudom… de hogyan mondjam meg neki? Álljak elé, hogy: „bocs Kiscsillag, megcsaltalak pár napja.”
Hogy mi?! Ilyen… ilyen nem létezik! Nem álmodom? De! Ez csak egy rémálom! Nem a valóság. Mindjárt felkelek, Tom pedig mellettem fog feküdni, és lágyan megcsókol majd! Mert… csak rosszat álmodok! Rémálmom van! A legrosszabb, ami lehet! Álmodom, álmodom, álmodom…