1. rész: Eljegyzés

Csendben feküdtem a kanapén, a tévét bámulva. Adia csendben ült a fotelban a laptopját stírölve nagyon. A dolgozatát próbálta megoldani, de látszólag nehezen ment neki. Ilyenkor örültem, hogy nem mentem tovább tanulni. Bár ezt is csak Tomnak köszönhetem. Hisz miatta is csak alig bírtam leérettségizni, tovább tanuláson pedig egyáltalán nem is gondolkoztam. Mikor valamelyik tanár megkérdezte, hová megyek, mindig csak annyit mondtam:
 - Sehova.
Ilyenkor a tanár csak annyit jegyzett meg:
 - Gondolhattam volna.
Ha tovább megyek tanulni, mit csináltak volna? Pezsgőt bontottak volna, és hulla részegre itták volna magukat? Mondjuk szerintem pezsgőt nem vettek, és pénzt sem tettek el rá. Szóval ilyenkor örültem neki, hogy nem mentem tovább, de néha… akkor úgy vágytam arra, hogy másokkal legyek. Hogy anyám ne utáljon meg egy életre, apám meg hagyjon ott, mert: „minek pazaroljam az időmet a szívtelen, önző, szemtelen lányomra, ha nem képes tovább tanulni egy srác miatt?” Ezek a mondatok pedig sebet égettek belém. Nem elég volt, hogy a szüleim elváltak nem sokkal az után, hogy Tommal rendbe jött a kapcsolatunk… még meg is utáltak azért, amiért merészeltem boldog lenni. Azt a kilenc hónapot a nagykorúságomig, pedig alig bírtam ki… Tomnak és a barátaimnak köszönhettem azt, hogy még nem lettem öngyilkos… mert akkor valamivel nagyon túl adagoltam volna magam - de úgy sem mertem volna meg…
 - Sam… - zökkentett ki Adia hangja. Felé fordítottam a fejem. – Tudnál egy kicsit segíteni?
 - Miben? – felültem, kótyagos fejemet pedig a háttámlának döntöttem. Nem éreztem még magam túl jól a tegnap esti rosszullétem miatt. Túlságosan hamar hánytam a pia miatt. – Nem hiszem, hogy most használható vagyok… de oké.
 - Az irodalom házi dogámban… nem annyira megy… - húzta el a száját. Visszafeküdtem a kanapéra.
 - És szerinted akkor nekem menni fog? – horkantam fel, majd átkapcsoltam egy másik csatornára. – Alig bírtam leérettségizni belőle… - emlékeztem vissza arra a kínzó percekre. Még jó, hogy többet nem kell átélnem!
 - Akkor majd Bill… - csukta be a laptopját, és csak akkor nézett rám. Elnevette magát. – Tudod milyen nevetségesen, festesz ki így? Ahogy Tom boxerében meg pólójában fetrengesz a kanapén… mellé a Télapós zoknid… - nevetett egyre jobban. Felmutattam a középső ujjam.
 - Kabbe! – felálltam, majd a Tommal közös szobánkba mentem.

***

 - Mi volt ma? – csókjai ajkaimról a nyakam felé haladtak. Behunyt szemmel, és fájó fejjel élveztem érintését, amire egész nap vágytam. – Unatkoztál?
 - Semmi… - sóhajtottam fel, ahogy kezével már a melleimet simogatta. – Adia kinevetett, ahogy felöltöztem… - beletúrtam a rasztáiba, miközben a pólómat hámozta le rólam. – Amúgy nem unatkoztam… aludtam… - ezen csak halványan felnevetett. – Veled?
 - Halálra dolgoztam magam… - ajkait a hasamra tapasztotta. Lélegzete csiklandozta. – És hiányoztál… nem volt kit végig csókolgatnom… - ezen megint halványan felnevetett.
Szerettem ezeket a késő estéket. Haza jött, megvacsoráztunk közösen, majd feljöttünk a szobánkba és egymással foglalkoztunk. Nem kívántam többet, mert már ez is a mennyország volt számomra. Csak vele lenni, vele foglalkozni, és mással nem is törődni. Így, 19 éves koromban már ennyi is elég volt. Nem volt szükségem állandó pörgésre, néha a kis vitákra, sőt igazából nem is volt szükségem semmire, ami még arra emlékeztetett… Kirázott a hideg. Részben Tom hideg piercingje miatt, részben pedig a gondolattól. Nem szerettem arra gondolni. Mert akkor még minden… tökéletes volt. Mert… bele gondolni sem akartam.
Arra eszméltem fel, hogy egyre mélyebbeket lélegzem, halk nyögések csúsznak ki a számon. Beletúrtam megint Tom rasztái közé, ő pedig csak egy mosollyal nyugtázta, hogy milyen jól végzi a dolgát.

***

A telefonom csörgése ébresztett fel. Nem tudtam hány óra, lehet, de nyolc elmúlhatott, mert már Tom nem feküdt mellettem. Meg sem nézve a kijelzőt, felvettem.
 - Hmm… - csak ennyire voltam képes. Túlságosan álmos voltam még.
 - Hello. – ismertem fel anya komor hangját. Bár a kedves hangját úgy másfél éve nem hallottam… - Gondoltam, hogy felébresztelek. Ha már suliba lusta vagy járni.
 - Anya! – csattantam fel. Mindig ezt hozta fel és… kurvára elegem volt belőle. – Ezért hívtál? Hogy cseszegess azért, amiért elmerem szúrni a saját életemet? Mert baromira nem érdekel…
 - Nem. Azt nem ilyenkorra tartogatom, és nem telefon témára. – mintha ő is ideges lett volna egy kicsit. De tényleg csak egy kicsit. – Azért hívtalak, mert… - egy pillanatra elhallgatott. – Eljegyeztük egymást Gregorral. – egy szuszra mondta el.
Ledöbbentem. Sokkolt is. Megszólalni nem bírtam, csak mereven bámultam magam elé. Ez… hát… erre mit mondjak? Örülnöm kéne? Apám tudja? Nagyi helyeselni fogja? Nem tudom. Csak cikáztak a fejemben a kérdések.
 - Hát… öhm… - kezdtem el nyögdösni. – Ehm… uhm… gratulálok! – nyögtem ki nagy nehezen. Nem bírtam olyanban hazudni anyámnak, ami nem jó neki egyáltalán. Mert azzal a pasassal nem boldog. Csak vele van.
 - Szombaton lesz egy kis családi buli… eljegyzés féle… - szünetet tartott. Majd mély levegőt vett. – Hozhatod Tomot, ha ráér.
 - Persze, viszem… - ez teljesen elrontotta az egész napomat. Tom meg mit szól majd hozzá, hogy szombaton elráncigálom anyámhoz, aki eddig szidta mindenért? – Úgy is most van szabad hétvégéjük… Biztos örülni fog neki, hogy láthat… - próbáltam szarkasztikus humornak mondani, de inkább lehangolt mondatnak tűnt. Anyám nagyon elrontotta a napomat.
 - Várlak titeket. Gyertek bármikor. – tudtam, hogy ez alatt azt reméli, hogy az utolsó két órára megyünk be. És ez fájt. – Én most leteszem, mert szólok még mindenkinek… - szóval nekem szólt elsőnek. Rendes volt tőle.
 - Anya… - suttogtam nagyon halkan. A telefont reszketve tartottam a kezemben. – Örülök, hogy majd láthatlak… - elhaló volt a hangom, mondat végén pedig elcsuklott.
 - Én is… - tudtam, hogy könnybe lábad a szeme. Abban is biztos voltam, hogy tisztában van azzal, hogy azzal a faszival nem szerelemből házasodnak majd. – Szombaton találkozunk… - azzal letette.
A telefont magam elé dobtam, és bámultam a takarót. Nem tudtam, mit gondoljak. Anyám szeret még, de elrontja az életét. Azt hiszi, hogy ha minden valamivel normálisabb lesz, akkor meggondolom magam. Suliba megyek, hozzá költözök vissza, apám pedig minden második hétvégén eljönne látogatni. Mint ahogy terveztük… még 11.-ben. Ezek pedig olyan szép, hiú, tökéletes álmok… voltak. De én elrontottam. Engedtem Tomnak, hogy ne tanuljak tovább – bár ezen gondolkoztam már én is -, és elköltöztem anyámtól, anélkül, hogy ettől még megpróbálhattunk volna normálisan élni.
 - Minden rendben? – nyitott be az ajtón Adia. Könnybe lábadt szemekkel néztem vissza rá.
 - Anyám… újra házasodik… - majd kitört belőlem a sírás.

***

 - Így jó vagyok? – fordult felém Tom. Nem öltözött túl, sőt, egyáltalán nem öltözött máshogy. – Vagy szmokingot vegyek?
 - Jó így… - néztem végig rajta, majd megint a szekrényembe bámultam. Nem tudtam mit szokás felvenni az anyukánk eljegyzési partijára. Az ilyeneket mindig kifelejtik az újságokból. – Nem baj, hogy elráncigállak? – néztem Tomra, aki a sapkáját vette fel.
 - Veled kell lennem… - mosolyodott el kajánul. – Cserébe este kárpótolsz… - felnevetett. Csak a szememet forgattam.