29. rész: Újra kinn

Csak néztem. Nem kellettek szavak, semmi más. Elég volt annyi, hogy láthattam. Hogy újra gyönyörködhettem a szemében. Hogy újra éreztem érintését. Többre nem vágytam.
 - Aggódtam érted… nagyon… - istenem, olyan édes! – Kezdtem azt hinni, hogy… hogy… - a hangja elcsuklott, én pedig kicsit megszorítottam a kezét. – Mikor újra kellett éleszteni… féltem… Féltem, hogy elvesztelek, hogy soha nem lehetünk már egymásé.
Annyira szerettem volna mondani neki valamit. De egy hang sem jött ki a torkomon. Csak egy mosollyal tudtam viszonozni érzelmeimet.
 - David már nagyon pipa. – nevetett, én pedig csak a szememet forgattam. – És Clara is az lehet… - ekkor esett csak le nekem, hogy az a picsa még mindig él. – De szarom is le őket. Veled lehetek, és csak ez a lényeg. – ez már tényleg a megszokott Tomos beszéd volt. Jó volt újra hallani.
Álmosság tört rám. Pedig nem akartam aludni. Őt akartam nézni. Végig. Végül pedig nem tudtam uralkodni az álmosságomon, elaludtam. Érintését pedig éreztem még sokáig.

***

A napok egyre csak múltak. A fájdalmaim egyre gyengébbek lettek, órákig tudtam fenn lenni, a hangom pedig újra volt, így órákat voltunk képesek Tommal beszélni. A haverjaim is rendszeresen jártak be, egyszer pedig még a nagymamám is bejött. Egyszer meg mikor anyám bejött, elmesélte mi történt, mert nekem az egészből csak egy nagy fény maradt meg… és az irtózatos nagy fájdalom.
 - Anya… - szorítottam meg anyám kezét. Akkor még csak pár folyamatos szóra voltam képes, meg félóráig fenn maradásra. – Mi történt? – nem akartam hallani, de mégis érdekelt.
 - Veszekedtünk… - könnyek szöktek a szemébe. – Haza jöttél… nem is… valaki haza hozott… - tényleg, Tom akkor haza vitt. – És miután megjöttél pár perccel később, már veszekedtünk, azon, hogy én apádat csalom. Te pedig annyira felhúztad magadat, hogy… hogy kimentél az utcára. Ott pedig… ott… elütött az autó… én pedig… - sírta el magát anyám. Nem örültem, hogy így kell látnom.
Aztán nem bírtam tovább. Elaludtam.

***

December 6.-a volt. Épp mikulás. És aznap jöttem haza a kórházból. Végre ott hagyhattam azt a szar kórtermet, és kimehettem az utcára. Újra láthattam a tájat, újra normális emberek közé mehettem. Mert a kórházban mindenki olyan, mint egy zombi… már teljesen kész voltam ettől.
 - Ma este kapsz valamit mikulásra… - vigyorgott Tom, én pedig ránéztem. Semmivel sem tudtam volna megköszönni neki, hogy velem volt.
 - Mit? – kíváncsi volt nagyon. Könyörgő tekintettel néztem rá, ő pedig csak nevetett.
 - Majd… este… - egy pillanatra megállt, és magához húzott. Adott egy apró puszit, majd összeborzolta a hajam. – Kiscsillag, túlságosan kíváncsi vagy. – nevetett.
 - Tudom, hogy hamar megöregszem, de erről nem tudok leszokni… - kezdtem el kislányos módon hisztizni, ő pedig egy csókkal kussoltatott.
Hallottuk valaki léptét közeledni, de nem törődtünk vele. Még akkor sem, mikor előttünk állt.
 - Tom! – ismerős hang volt. Gyorsan szétugrottunk, és Clarara néztünk. – Eltűnsz nekem hetekre, aztán meg mással csalsz! – jézusom, ez ritka hülye picsa.
 - Elfelejtettem szakítani veled? – ezen nevetnem kellett. Fejemet lehajtottam, hogy ne lássa már, hogy mennyire nevetnem kell ezen.
 - Hogy mi?! – mindig is bírtam az ilyen picsákat. Annyira hülyék tudnak lenni, hogy… hogy az már fáj.
 - Szakítok veled. – olyan könnyen mondta. Mintha tapasztalt lenne… mondjuk az is, de én sem vagyok az ilyenben kezdő. – Őszintén megmondva, semmit sem éreztem irántad soha. Sőt még azt is megmondom neked, hogy őt szeretem. – ujjait összekulcsolta az enyémmel, és felemelte a kezünket megmutatva neki. Csak úgy forrt benne a düh.
 - Én… áhh… - azzal sarkon fordult, és elviharzott. Mi pedig csak nevettünk.

***

 - Samet ma engedik ki a kórházból… - ujjaikat összekulcsolta, és a lány kézfejére adott egy apró puszit.  – Tom annyira várta… éjszaka nem is aludt semmit… - ezen kicsit nevetett, majd a lány vállára adott puszit.
 - Nagyon szereti… - a lány egészen lágyan megcsókolta a feketét, aki közelebb húzta magához. Kívánták a másikat… nagyon.
Nem kellett többet mondaniuk. Csak a másikra koncentráltak. A fekete apró csókokkal halmozta el a lányt, miközben a pólóját vette le róla. Nem volt nehéz dolga, hisz még délelőtt volt és mind a ketten még pizsamában voltak. Perceken belül már semmi sem volt rajtuk. Akkor már a másikra összpontosítottak. Egymást élvezték. Nem kellett sietniük. Volt elég idejük.
Bill lassan mozgott. Ütemesen és lassan. Miközben egymás szemébe néztek. Mintha nem akarnák elveszteni a másikat. Aztán Bill egyre gyorsabb lett, végül újra lassított. Őrjítő játékot kezdett el játszani kettejükkel, Adia pedig halk nyögésekkel jutalmazta. Bill vállába szeretett volna kapaszkodni, de mikor az rágyorsított, akkor mindig megcsúszott a keze, képtelen volt ott tartani. Perceken belül pedig már mind a ketten közel jártak a véghez. Bill pedig egyre lassabb, egyre kínzóbb tempót diktált. Végül pedig egyszerre eljutottak a gyönyör kapujába.
Lihegve dőltek egymás mellé. Bill néhány kósza szálat tűrt el szerelme arcából, majd lágyan megcsókolta.
 - Szeretlek. – suttogta, miközben a lányt gyengéden magához vonta.
 - Én is. – lehunyta a szemét, fejét pedig a fekete mellkasába fúrta. Hosszú, végtelen percekig feküdtek így.