20. rész: Talán

Vasárnap este Pete hívott, hogy elpanaszolja: szakított a rossz buzival. Semmi kedvem sem volt meghallgatni, de csak úgy letenni sem tudtam a telefont. Eljátszhattam volna azt is, hogy lemerültem, de akkor Pete besértődik, és akkor meg azt kéne hallgatnom.
 - Mi a véleményed? – kérdezte meg hirtelen, én pedig azt sem tudtam, hogy mi van. Nem oda figyeltem, hanem az angol házimat készítettem éppen.
 - Ööö… - tollammal a papír szélét firkáltam. – Hülye.
 - Szerintem is. – legalább ezzel megúsztam, és csak hallgatnom kellett tovább.
Firkáltam tovább a füzetet, kis virágokat meg ilyesmi hülyeségeket firkantottam oda. Nem érdekelt egyáltalán mit dumál, nem érdekelt semmi sem abban a pillanatban. Inkább csak az, hogy mit csináltam részegen…

***

Amint beléptem a meleg és száraz iskolaépületbe, a haverjaim azonnal jöttek oda hozzám röhögve. Furcsán néztem rájuk, miközben a szekrényemhez mentem, hogy elővegyem a  befejezetlen töri házimat. A haverjaim persze meg röhögtek tovább.
 - Mi olyan vicces? – fordultam feléjük már idegesen, mert kezdtek az agyamra menni.
 - Amit… - nem bírta tovább mondani David, annyira röhögnie kellett. Kezdtem félni… bár ezek mindenen tudnak röhögni. – Részegen… - innen pedig összeállt a kép, csak pontosan az nem, hogy mit csináltam.
 - Még ma? – támaszkodtam türelmetlenül a szekrényemnek, karomat pedig keresztbe fontam a mellkasomon.
 - Lefeküdtél… - a szemem elkerekedett Jörg mondatára. Most már tényleg féltem a folytatástól. – Nick… Nickel… - lefagytam.
Ez teljesen sokkolt az egész napra. Nickel jóban voltam, de – mondjuk azért nem rossz pasi – soha nem akartam lefeküdni vele… soha.

***

Péntek este David szobájában ülve feküdtünk csendben. A falon átszűrődött a szülei sexellésük hangjai, mi pedig ezt próbáltuk elnyomni a hangos Metallica számokkal.
 - És… - ült fel, közben egy szál cigit húzott elő a dobozból. – Tommal mi van? – szájába tette, meggyújtotta, és elégedetten tüdőzte le az első slukkot.
 - Semmi… - húztam el a szám. – Dobtam… vagy nem tudom mit csináltam… - sóhajtottam.
 - Hogyhogy? – nézett rám döbbenten. Én csak megint elhúztam a számat.
 - Pete eljött megint hozzám éjszaka, mikor Tom nálunk volt… és ráébresztett az igazságra Pete…
 - Mire?
 - Hogy Tom csak játékszernek használ…
 - Hülye vagy. – majd nekem is adott egy szálat.
Nem beszélgettünk tovább. David csendben cigizett, néha pedig msn-en válaszolt annak a néhány embernek, aki nem fogta fel, hogy nem ér rá. Én pedig ültem az ágya szélén, cigiztem csendben, miközben átgondoltam mindent. Talán még sem Petenek volt igaza. Talán rosszul döntöttem. Talán meglehetett volna próbálni Tommal. Talán össze is jött volna… De csak talán…
 - Nincs kedved elmenni valahova? – hallottam David hangját, felé néztem, és láttam, hogy a gépet kapcsolja ki.
 - Hova szeretnél menni? – néztem rá kérdőn, ő pedig elmosolyodott.
 - Adia szerinted, ráér? – volt olyan érzésem, hogy ebből nem sül ki majd jó dolog. De nem érdekelt, bólintottam egyet.
Kicsivel több, mint fél óra múlva már Adiáék hatalmas kerítése előtt álltunk, és David győzködött, hogy menjek be. Megtorpantam, mikor egy ismerős BMW kocsi állt a felhajtón. Lehet, hogy nincs ott Tom, de azért Billel sincs kedvem találkozni. Mit szólna már hozzám…
 - Gyere már… - nézett rám kérlelően a haverom. – Kit érdekel Bill? Leszarod, és annyi.
 - És, ha… - nem folytattam.
Tekintetemmel megláttam egy ismerős arcot, ismerős hajjal, még ismerősebb mosollyal. Ennyi kellett nekem, és futottam is el.

***

 - Hát te? – nézett mosolyogva Adia Davidre, aki Sam után nézett döbbenten. Ezt nem nézte volna ki belőle.
 - Sammel jöttem… - nézett a lányra. – Csak megijedt Tomtól. – Tomra pillantott, aki éppen a BMW kocsijának az ajtaját nyitotta ki, egy végig nézett Daviden. Egyáltalán nem kedves pillantással.
 - Ó… - Adia csak ennyit reagált, többet nem bírt. Ő nem tudott a történetről, de csak sejtése lehetett, hogy Tommal volt, vagy van közük egymáshoz Sammel. – Tom! – hívta a rasztást, aki kelletlenül oda ment a lány mellé. Biccentett, hogy mondja, amit akar. – Ismered Samet?
 - Ühüm… - húzta el a száját, sapkáját lejjebb húzta, nehogy észre vegyék szomorú tekintetét. – De nem érdekel a csaj, szóval én most elhúzok. – azzal elment, beszállt a kocsiba, az ajtót pedig jó hangosan bevágta maga után.
 - Mi történt? – nézett azonnal kíváncsi tekintettel Adia Davidre, aki az elhajtó BMW-t nézte, és a benne ülő mosolyogva integető Billt.
 - Tetszik Bill? – nézett Adiára, aki elkerekedett szemekkel és elpirulva nézett Davidre.

***

Zihálva támaszkodtam az egyik fa törzsének. Mellkasom gyorsan fel-le mozgott, szívem hevesen vert. Behunytam a szemem, homlokomat pedig a fa kérges fatörzsének támasztottam, a hajamat pedig a fülem mögé tűrtem.
Amikor megláttam Tomot… nem is tudom, hogy mit éreztem abban a pillanatban. Frusztrált voltam, de még sem annyira. Utáltam magamat, utáltam Petet, de valamennyire Tomot is. Ha nem bukkan fel megint, akkor talán nem történne ez, minden a megszokott volna, az unalmas. Jó, mondjuk az is, zavarna, de még sem annyira.
A telefonom halkan rezegni kezdett a zsebemben. Nem éreztem rá elég késztetést és erőt, hogy felvegyem, így hagytam, hogy rezegjen tovább. A levegő vételem pedig kezdett visszaállni a normálisba.
A dolgok olyan kuszák a fejembe. Szeretem Tomot, és örülök, hogy részben így történtek a dolgok, de… de jobban örülnék, ha mindez meg sem történt volna. Ha semmi sem történt volna. Akkor talán minden a normális és unalmas volna. Talán nem zaklatna az a tudat, hogy lefeküdtem Nickel. Talán nem barátkoznék Adiával. Talán a szüleim vitája részben érdekelne is. Talán nem kezdene romlani a barátságunk Petettel.
Talán minden más lenne…

***

 - Minden rendben? – támadott le kérdésével David, amint felvettem a sokadjára rezgő telefonomat.
 - Aham… - lépteimet néztem az utcai lámpák fényében.
 - Jól van akkor… - éreztem a hangjában a megkönnyebbülést.
 - Mindjárt Adiánál vagyok… - mondjuk ez egy kicsit hazugság volt, mert még ötutcányira voltam a házuktól.
 - Úúú… képzeeeld… - hallottam, hogy vísít. Mint egy kismalac. – Adia kurva jó forró csokit tud csinálni! – David ilyenkor az agyamra tudott menni. Kicsit felbaszta az idegeimet a hülye hangjával.
 - Jézusom, de hülye vagy… - forgattam a szemeimet. – Amúgy… - hangom lehalkult, és megálltam. – Tom…?
 - Nyugi, elment. – ez a mondat megkönnyebbített, így a lépteimet is el tudtam indítani.
 - Amúgy… - haraptam az alsó ajkamba. – történt valami?
 - Saaam…! – éreztem, hogy a szemeit forgatja. – Te ezt direkt csinálod? – nem esett le mire gondol.
 - Hm…? – próbáltam kitalálni a haverom gondolat menetét, de nem esett le még mindig.
 - Lemegy a pénzem! – basszus, ez fájt!