16. rész: 17 (1)

Unalmasan telt a hét első része. A szokásos dolgok, szokásos pletykák az új csajról, és már egyre több szokásos szívatást végeztünk el a csajon. Bár tudtuk, hogy elég nagy köcsögség, amit csinálunk, de annyira nem érdekelt minket. Még Jörg azt is kitalálta, hogy összejön a csajjal szívatásból… de ekkor a csajt kezdtem el sajnálni…
Szerda este pedig csendben ültem az asztalnál a szüleimmel, miközben turkáltam a tökfőzelékemben, amit anya csinált… apa kedvéért.
 - Miért nem eszek kislányom? – nézett rám kérdő tekintettel apa, ezzel megtörve a néma csendet, ami a vacsora alatt uralkodott.
  - Utálom a tökfőzeléket… - kanalamat a tányér szélének támasztottam, és anyára néztem, aki sóhajtott egyet, de még nem engedte meg, hogy elmenjek.
 - Apáddal azon gondolkoztunk… - most már anya kezdett el beszélni, és ez általában nem a legjobbat jelenti… vagyis nem mindig. – Gondolkoztál már azon, hogy a szülinapodon, mit csinálsz? – rám pillantott, én pedig löktem egyet a kanalamon, és a főzelék közepén landolt, pillanatokon belül pedig belesüllyedt.
 - Az ismerőseimmel leszek, mint tavaly… - láttam anyám képén, hogy ez neki ugyanúgy nem tetszik, mint tavaly, de nem érdekelt… úgy is elenged. – Mert?
 - Gondoltam elmehetnénk a rokonokhoz, de úgy látszik csak később fogunk… - anya rántott egyet a vállán, bár tudtam, hogy ő sem akar apa rokonaihoz menni.
 - Mint minden évben… - sóhajtottam egy nagyot, fejemet pedig a kezemre támasztottam, hajammal pedig eltakartam az arcomat. Hajat kellene már mosnom…
 - Pedig úgy beszéltük meg szegény elhunyt nagymamáddal, hogy ott töltenéd a szülinapodat. – apa hangja elcsuklott nagyanyám említésére, mivel még azért kicsit padlón volt miatta… ő szerette csak, anyával utáltuk.
 - Öhm… - erre csak ennyit tudtam mondani, de azért kicsit – tényleg kicsit! – örültem, hogy nagyanyám meghalt…

***

Csütörtök reggel megint szakadt az eső. Alexxel meg Petettel pedig sétáltunk egymás mellett, és én csendben hallgattam, hogy a két lökött haverom hogyan tervezik a hamburgi kiruccanásunkat. De én meg sem szólaltam, inkább csendben haladtam mellettük. Mondjuk nem is úgy vettem észre rajtuk, hogy zavarná őket a némaságom. Inkább a gondolataimba merültem.
Reménykedtem titokba, hogy Tom nem felejtette el a szülinapomat, mert még nyáron – istenem, de régen volt! – megígérte, hogy akkor felhív és felköszönt. Most meg a történtek után nincs annyi esély rá, mert… egyszerűen mindketten elszúrtuk. Ő is és én is…
 - Samantha… - mire feleszméltem a gondolatmenetemből addigra már a suli kapuját léptük át, és valamelyik 10.-es integetett nekem… a nevére nem emlékszem, de lényegtelen is. Oda sétáltam hozzá, mire seggnyalós tekintettel rám nézett. – Képzeld… - kezdett bele, nekem pedig ekkor leesett, hogy a csaj eszméletlen unalmas, és baromira utálom. – Az új csaj… Adia… - szóval Adiának hívják… pedig megjegyezhettem volna, ha már az osztálytársam. – Elkezdte, hogy a bátyja a Tokio Hotelnek dolgozik… valami koncertszervezésben segít, vagy miben… és, hogy ő ismeri őket… - és ez egy kurva fontos infó, mi?! Hülye ribanc…
 - Höhh… - rántottam egyet a vállamon, majd elsétáltam a szekrényemig, a csaj meg követett. – Kis picsa… - a szekrényből előszedtem a töri órára való cuccaimat, bevágtam a kabátomat, majd bezártam. Oldalra néztem, a csaj pedig még mindig ott volt. – Köszi az infót. – nyájasan rámosolyogtam, majd indultam a töri terem felé. De a csaj még mindig nem akadt le rólam.
 - Arra gondoltam, hogy pénteken eljöhetnél a házibulimba… - az ajtóban megálltam, bepillantottam a terembe, ahol már David várt, majd a csajra pillantottam fura tekintettel, mire azonnal magyarázkodni kezdett: - Te mindig feldobod a bulikat, és annyira jó volna… - a képembe mászó mosolya az agyamra ment, így csak egy rövid válaszra volt türelmem:
 - Meggondolom. – azzal bementem, és ledobtam a cuccom David mellé. Istenem, mi a faszomért csináltál ilyen idegesítő kis picsákat?

***

Szombat délután már Pete felé igyekeztem, és direkt Adiáék háza előtt mentem el, de a látvány egyáltalán nem tetszett nekem. Egy ismerős Cadillac Escalade parkolt a házuk előtt, ismerős rendszámmal. És hiába szerettem volna elmenni, a lábam a földbe gyökerezett. Kezdtem rájönni, hogy Adiának nem csak az apja viszi haza a pénzt, hanem a bátyja is… és ez valamivel még jobban rontotta a véleményemet róla… az meg még jobban, hogy ismeri Tomékat…
Ismerős fekete hajbozót jelent meg a távolba, mögötte egy lehajtott fejű nevető sapkás srác, és utolsóként jött Adia, akinek a tekintete azonnal megakadt rajtam. Lehajtottam a fejem, sóhajtottam egy nagyot, a táskám oldalpántját szorítottam erősen, és a lábaimat indulásra késztettem. Nehezen ment, de nem akartam találkozni Tommal, főleg nem Adiával… de tudtam, hogy valaminek megint közbe kell jönnie, mert ez már csak így megy nálam… és nem is tévedtem. Hallottam, hogy Tom felfigyel a nevem említésére, Adia megdöbben, Bill pedig inkább csak csendben van – ő a legnormálisabb, de most komolyan! Végül pedig hallom, hogy ismerős hang szólít, léptek visszhangzanak a kihalt utcán és a fejembe, a felhő pedig dörög egyet. Majd megálltam.
 - Sam… - az ismerős hangot olyan jó volt hallani, hogy legszívesebben hátrafordultam volna, és a nyakába ugrottam volna, de még sem tettem…
 - Hát te? – nem fordultam meg, de így is tudta a hangomból, hogy nagyon kíváncsi vagyok mit keresett annál a csajnál.
 - Bill találta ki, hogy jöjjünk Adiához… én meg már meguntam a punnyadást… - közelebb lépett, meleg lélegzetét pedig éreztem a tarkómon, mivel a coff nem takarta el az egészet. – Reménykedtem benne, hogy láthatlak… - teljesen hozzám simult, én pedig nem ellenkeztem. Hiába akartam, minden erő kiszállt belőlem.
 - Tom… - nem fordultam meg, a hangom is halk volt. Talán, azért mert régen láttam, vagy csak, mert a hiánya majd’ megölt… nem tudom… de teljesen elgyengültem. - Mennem kell… - hangom sem volt olyan magabiztos, és nem is gondoltam komolyan. De ő se.
 - Senki sem kérheti azt, hogy a szülinapodon pontos legyél… - és emlékezett rá! Tudta!
Nem bírtam tovább. Megfordultam, és azonnal a tekintetébe fúrtam az enyémet. És csak ekkor jöttem rá, hogy mennyire hiányzott nekem. A gyönyörű, ártatlan szemei. Az ajkai, amik arra várnak csak, hogy állandóan csókoljam. A mosolya, amiben még éjszaka, a legnagyobb sötétségben is lehet gyönyörködni. A rasztás haja, amin olyan jó végig húzni a kezemet. És úgy az egész mindene!
 - Nem felejtetted el… - lehajtottam a fejem, nem akartam, hogy lássa, mennyire örülök neki.
 - Ezt nem lehet… - kezével felemelte az államat, én pedig az ajkamba haraptam. Majd léptek közeledtek felénk, végül megállt Tom mögött, és tudtuk, hogy Bill az.
 - Nem akarlak titeket félbe szakítani, de este koncertünk lesz… - Tom mérgesen Billre nézett, aki tekintetétől hátra hőkölt, de nem ment el.
 - Mondd azt, hogy beteg lettem. Leszarom Davidet… - újra felém nézett, én pedig Billt néztem, aki tekintetét az égnek emelte.
 - Tom… - újra próbálkozni akart, Tom pedig erre csak jobban hátat fordított Billnek.
 - A slusszkulcs a gyújtóban van. – ezzel jelzett öccsének, hogy menjen el, aki pár percen belül ott sem volt már.
 - Hol tartottunk? – arca egyre jobban közelített az enyémhez, én pedig hátrébb léptem.
 - A koncertre kéne menned… - egyre hátrébb léptem, közben éreztem, hogy a telefonom rezeg a zsebemben. Pete keres. – Nekem mennem kell a haverjaimhoz, neked meg a koncertre… így van jól…
 - Nem, nincs jól. – közelebb jött. – Nem tudlak elérni, nem veszed fel a telefonodat, nem hallok felőled semmit, de mikor találkozunk, el akarsz menni. Miért?
 - Hát nem emlékszel azokra a dolgokra, amik történtek? Ennyire részeg voltál? – tekintetem könnybe borult, és örültem, hogy nem voltam kisminkelve.
 - De… - hajtotta le a fejét, majd megint rám nézett. – És sajnálom! Nagyon! – őszinte volt, de én nem akartam olyan hamar engedni… most nem.
 - Tom… - a könnyeim utat törtek maguknak, én pedig még hátrébb léptem. – Ez… nem kellett volna…
 - Sam… - elém állt, ujjával pedig végig követte az egyik könnycsepp útját, majd egymás szemébe néztünk. – Ha nem gondolnám komolyan, akkor nem lennék itt…