7. rész: Tom Kaulitz

Egy pár óra múlva már a kórház rideg folyosóján ültünk, hárman, a legnagyobb csendben. Próbáltam volna hívni a szüleimet, de az üzenetrögzítőn az állt, hogy Párizsba mentek, ezért kicsit kiakadtam... persze utána leesett, hogy ezt mondták is nekem, csak én nem figyeltem akkor - mint mindig.
 - Ki éhes? - törte meg a csendet Mel, mire könnyes szemeimmel rá néztem. Soha nem bírtam, ha valaki rosszul lesz, vagy valami fontosabb baja lesz... még, ha utáltam sem.
 - Én nem... - ráztam meg a fejem, és felhúztam a lábaimat a székre, majd a karommal átfontam.
 - Pedig enned kéne. - karolt át Tom. - Nem ebédeltél, és már vagy öt órája itt ülünk...
 - De nincs kedvem... - fejemet Tom vállára döntöttem, és sóhajtottam egy nagyot.
 - Attól még hozok neked is kaját. - azzal Mel elindult, hogy lemenjen a büfébe és vegyen valami ehetőt.
Tommal ketten maradtunk a folyosón. Jól esett, hogy azonnal segített, figyelt rám, és végig velem volt... vagyis van.

***

 - Elaludt? - kérdezte meg csendben Mel Tomtól, fejével pedig rám biccentett.
 - Igen. - Tom rám pillantott, pulcsijával még jobban betakart.
 - Nagyon megkedvelt. - ült vissza a helyére Mel, utána pedig csak maga elé meredt. - De félek...
 - Mitől? - Tom rá pillantott, aztán vissza rám.
 - Nem azért, de... Sam nagyon érzékeny. És örülök, hogy valakivel így meg tudott ismerkedni, és meg tudta szeretni, de... Ha rá jön, hogy te ki is vagy...
 - Ettől én is félek... - lehajtotta a fejét, hátra döntötte, végül pedig felém, fordította. - Ő az egyetlen lány, akit sikerült megkedvelnem... és elveszíteni nem szeretném...
 - Pedig... - sóhajtott egy nagyot, beletúrt a hajába, és rám nézett. - Ha rájön, hogy valaki átverte... akár még szeretetből is... nagyon pipa lesz...
 - Az én hibám az egész...
 - Nem Tom, nem a tied... Ez senkié.

***

Egy fehér ruhás orvos lépkedett a kihalt folyosón, három alvó fiatal felé. Arcáról nem lehetett semmit se leolvasni, de ha az ember jobban megnézte volna a tekintetét... az mindent elárult volna. Igaz, ez a munkájához tartozik, hogy kifejezéstelen legyen az arca, de valamiért a tekintetébe soha nem tudta belecsalni. Főleg nem ilyen fiataloknál.
Megállt előttük, mire a középen ülő srác felébredt, és rá nézett. Sejthette, hogy az orvos mit szeretne mondani, ezért csak bólintott a fejével, ezzel jelezve, hogy majd elmondja a szorosan hozzá bújt lánynak. Az orvos is bólintott, elfogadta a srác kérését, és elsétált arra, amerről jött.
A fehér folyosóról az orvos már eltűnt, és csak az a három fiatal marad ott, a padon aludva.

***

Kinyitottam a szememet, és az ismerős barna szempárral találtam magam szembe. Pislogtam párat, majd körbe tekintettem. Éjszaka volt még. Az ablakon át csak a sötét eget és villanyoszlopokon lévő lámpát lehetett látni. Újra Tomra néztem.
 - Itt járt az orvos... - hangja halk volt, de mégis olyan hangosnak tűnt.
 - Mit mondott? - néztem rá könnybe lábadt szemekkel, az agyamat pedig kikapcsoltam teljesen, így semmire se gondoltam akkor.
Tom lehajtotta a fejét. Képtelen volt kimondani... és ekkor jöttem rá, hogy meghalt. A nagyanyám végül meghalt, megtörtént az, amit annyira szerettem volna, de még sem tudtam neki örülni. A fejemet Tom mellkasába fúrtam, és szabadjára engedtem a könnyeimet. Lefolyt az arcomon, rá a pólójára, nedves foltokat hagyva ott. A folyosón pedig már csak a sírásom hangja visszhangzott.

***

Kiszálltunk a taxiból, Tom pedig oda adta a pénzt a sofőrnek, utána mellém jött és átkarolt. Lassan lépkedtünk egy fehér kis ház felé a felmenő nap sugarai alatt. Mel csendben jött mögöttünk, és még ujjongani sem kezdett, hogy abba a bizonyos Kaulitz-házba megyünk - ami nekem akkor még fel sem tűnt. Amint elértünk az ajtóhoz Tom kinyitotta, előre engedett minket, majd bezárta mögöttünk.
 - Szólok az öcsémnek. - hagyott ott minket, és ment be az egyik szobába.
Melre pillantottam, aki álmosan pislogott körbe-körbe, és csak felmérte a szemével a terepet. Követtem a példáját, de valahogy három másodpercnél tovább nem bírtam, és a falnak támaszkodva a szőnyeget kezdtem pásztázni.
 - Hogy akartok aludni? - jött vissza Tom, mögötte pedig egy boxeres, magas, kócos fekete hajú srác jött, Mellel pedig csak egy pillantást vetettünk rá. - Az öcsémnek mindegy, csak aludjunk. - nevetett, mi pedig egy álmos pillantással nyugtáztuk, hogy nekünk is mindegy. - Én alszok Sammel, Mel pedig aludhat az öcsémmel. - végig nézett rajtunk, mi pedig bele egyezően bólintottunk.

***

Egy óra elteltével riadtan ébredtem fel álmomból, és döbbenten vettem észre, hogy Tom mellett alszok. Tom mocorogni kezdett, végül felült, és álmos tekintettel rám nézett.
 - Mi a baj? - kérdezte meg rekedtesen.
 - Csak rosszat álmodtam. - feküdtem vissza mellé, és ekkor állapítottam meg, hogy csak egy boxer van rajta.
 - Meséljek mesét? - próbált jobb kedvre deríteni, ami sikerült is neki, mert nevettem rajta.
 - Elég az is, hogy itt vagy... - adtam egy puszit az arcára, fejemet pedig a mellkasának döntöttem. - Tudod mi jutott most az eszembe?
 - Nem, Kiscsillag. Mi? - döbbenten pillantottam fel rá. Becézett. Ráadást normálisan.
 - Hogy itt fekszünk egymás mellett, félig meztelenül, és furcsa mód nem fekszünk le egymással... pedig nálam ez ritkaság.
 - Nálam is.
Csendben feküdtünk tovább, a mondatom pedig valamit megmozdított bennünk. Nem feküdtünk le egymással, pedig félmeztelenek vagyunk. De azt is tudom, hogy kíván meg én is őt. Akkor meg... akkor meg miért, ne?
Egyszerre néztünk egymásra, és már biztos voltam benne, hogy ő is akarja. Feljebb csúsztam, egyre közelebb kerülve az arcához, és hagytam, hogy megcsókoljon. Hogy hideg piercingje az ajkaimhoz érjen, hogy nyelve az én számba cikázzon, hogy gyengéden harapdálja ajkaimat. Átadtam magam az élvezetnek, és már megint nem gondoltam bele mi lesz később... mi lesz reggel, ha felkelünk.

***

Másnap reggel... vagyis inkább délben... a telefonom csörgésére ébredtünk fel Tommal. Azonnal nyúltam az éjjeli szekrényen lévő telefonomért, közben vetettem egy pillantást Tomra, és amit láttam... ledöbbentett. Nem, azért mert olyan csúnya volt... arról szó sem volt... hanem, aki valójában volt. Rögtön megértettem, hogy mire gondolt az alatt, hogy majd megtudom, miért kell a kapucni... de, hogy ilyen hamar, és így? Ott, és azonnal, ledöbbentett. Megfeledkeztem a telefonomról, megfeledkeztem, hogy meztelen vagyok, megfeledkeztem mindenről. Az agyam kikapcsolt, belülről pedig üresnek éreztem magam.
 - Sam... - nézett rám, résnyire nyitott szemmel Tom... Tom Kaulitz, hangja pedig rekedtes volt. - Mi a baj? Úgy nézel rám, mintha reggel olyan csúnya lennék... bár lehet, hogy az vagyok...
 - Tom... - hangom remegett, és azonnal keresni kezdtem a ruháimat. - Nekem... ööö... mennem kell...
 - Miért? - felült, és beletúrt a raszta hajába.
 - Mert... mert... te... Tom Kaulitz vagy... - nyögdöstem, végül pedig felálltam, és úgy kezdtem keresgélni a ruháimat.