Ugyanaz. Megint. Ahogy az utóbbi napokban is.
Lerúgtam a takarót magamról és a hasamra fordultam. Melegem volt, még a hajam is csupa víz volt. Alvásról persze szó sem lehetett, ahhoz túlságosan össze voltam zavarva és meg kellett emésztenem az újonnan előbukkant emlékképeimet. A fekete ruhásokat, a nyár ragyogó napsugarait, az első csókot, az első kézilabda meccset és persze a majdnem karambolomat.
Ahogy visszafordultam a hátamra valamilyen jelként a bal térdem megsajdult, egyből beugorva egy kép, egy meccsről, ahol két lány a földbe döngölt és egy másik hátulról a térdembe rúgott.
Elmosolyodtam az emléken, hiába volt koponyazúzódásom, hiába bírtam lábra állni több hétig az eset után, valamiért mégis jó érzés öntött el. A régi életem, ami nem is olyan régi.
Felhúztam a lábam, hogy kicsit bemelegítsem a térdemet, majd felkeltem és lezuhanyoztam. Egész végig az álmomban felderengő emlékképek zuhatagán törtem a fejem, próbáltam időrendi sorrendbe elhelyezni őket, bár nem volt semmi kapaszkodóm ehhez. Kivéve a blogom, amit a kisfiúval díszített ház meglátogatása óta nem nyitottam meg.
Elkapott az érzés, hogy talán most újra elő kéne vennem, hátha segítene.
Hajszárítás közben eldöntöttem: megnézem. El kell fogadnom, ami történt velem, még ha annyira rossz is, hogy a lelkem majd’ belehal. Emlékeztettem magam, hogy bizony van ilyen folt az életemben. A halál, amit sosem tudunk elkerülni.
Maga köré tekertem egy törölközőt és visszamásztam a szobámba. Az éjjeliszekrény felé pillantottam, pontosan negyed hetet jelzett ki. Az éjjeliszekrény mellett pedig újra meglepetésszerűen ért a kép, ezüst keretbe foglalva. Bill széles vigyora nézett velem farkasszemet, amitől nekem is nevetnem kellett. Persze az én vigyorom inkább tűnt vicsornak, ami azonnal le is lombozott.
Tegnapelőtti este rakta ki az órám mellé, mikor az egész csapatot elhozta Franz házába, hogy innen indulva a banda gyűlő helyén, a stúdióban körbevezessenek, majd mindenféle programokkal szórakoztassanak. Igazából a szívem szorult össze, ha belegondoltam, mennyit szervezkedhettek, mennyi időt vesztegethettek csak amiatt, hogy éreztessék velem, igenis van közös múltunk. Csak épp az én agyam kihagyta azt a kis időt, ugrott egy nagyot, és most itt találtam magam.
Miután hazaértünk előkapta a kocsiból a képkeretet, amiben egy ismeretlen kép volt számomra. A megnyugtató az volt, hogy alig pár hónapos a kép, így nem kellett megrémülnöm az egy évvel ezelőtti kinézetemen.
Azóta ott éktelenkedek a ragyogó Bill mellett és hálát adok az égnek, hogy igazán kevés közös képünk van, amin az én kinézetem eltörpül az ő szépsége mellett.
Leültem az asztalhoz és alighogy felnyitottam a csilli-villi laptop tetejét, máris kopogott valaki az ajtómon. Az ágyamra néztem és elfogott a rosszullét, így kapkodva beágyaztam.
- Nem tudsz lebeszélni róla – mormoltam az orrom alatt, míg az ajtóhoz sétáltam és kinyitottam.
- Mi van? Billt vártad ilyen kis apróságban? – nézett rajtam végig vigyorogva Tom és ha jól észleltem a mély döbbenetemen még inkább elvigyorodott.
Még mindig csak törölköző van rajtam?! futott végig az agyamon és akkorát sikítottam, hogy a kezem is belelendült és Tomra csaptam az ajtót.
- Oké, akkor megvárlak itt kint! – kiáltotta be a szobámba, a hangján érződött a nevetése és hogy irtó humorosnak találta a helyzetet. Velem ellentétben.
Magamra kaptam a létfontosságú fehérneműt, egy egyszerű kék mintás fehér pólót és egy lila rövidnadrágot. Mikor még visszarohantam a fürdőbe ellenőrizni a hajam el fogott az az érzés, hogy igazából én minden áldott reggel ugyanezt csináltam. Csak akkor még a hosszú hajammal.
- Hű – nyögtem, ahogy a pillantásom nem engedett el. Hiányzik a hosszú hajam? A fenéket!
Behúztam a fürdő ajtaját, majd a másikhoz siettem és kitártam. Tom még mindig vigyorgott és csak akkor vettem észre a kezében lévő zacskót.
Kajaaa!
- Gondoltam megleplek, így hoztam egy… – kezdte magyarázni, ahogy felnyújtotta a reggelis zacskót, de kikaptam a kezéből és helyet adva neki, hogy bejöhessen, az ágy közepére dobtam le magam.
Tom kétkedve lépett be a szobába, majd becsukta az ajtót maga után. Leült mellém, én pedig jóízűen majszolni kezdtem a csokis croissant, amit hozott. A laptopomra pillantott, majd rám.
- Használhatom? – kérdezte megtévesztő hangon, én meg majdnem félrenyeltem az épp lenyelni akaró falatot.
- Perszeee – válaszoltam kedvesen, de minden mozdulatát figyeltem. Egyik szemöldökét felhúzva nézett rám, nagy mosollyal, én pedig ugyanígy tettem. Azt ne higgye már, hogy átláthat rajtam.
A laptop felé fordult, bepötyögött valamit a keresőbe, én meg benyomtam a TV-t. Árja nyelven szólt hozzám a műsorvezető, elhúztam a számat és ettem tovább. Tomnak pedig nagyon úgy tűnt, hogy humorosnak találta ezt a kis szituációt. Vagy csak rajtam nevetett, mert felállt a hajam. Nem tudtam megtippelni.
- Mikor megtudtuk, hogy tudsz németül, amit persze nagyon jól titkoltál, – kezdett bele a képernyőt nézve, még mindig mosolyogva – eldöntöttük, hogy onnantól kezdve, csak németül beszélünk hozzád. Az első nap, mikor egy angol szót sem hallottál a szánkból úgy felhúzott, hogy kijelentetted, többet nem akarsz minket látni. Elkezdtél hisztizni, mi pedig nem bírtuk nevetés nélkül. Végül bocsánatot kértünk tőled, te pedig velünk együtt nevettél.
Valahogy éreztem, hogy szánt szándékkal egyszer – vagy többször is akár – már az agyamra mentek. Nem lepett meg, de azért elképedtem. Még jól bírtam, ha nem pofoztam fel mindegyiket egyenként.
- El tudom képzelni, milyen úri hölgyként nézhettem ki – mosolyodtam el, mert belegondolni is röhejes volt. Megettem az utolsó falatot is és Tom felé fordultam.
- Elbűvölő voltál – nevetett fel Tom és tovább bogarászott a netemen. – Talán ez tetszett meg először Billnek. Fél perc hiszti után olyan voltál, mint az előző napokon. És képes voltál velünk nevetni, elengedni magad, túllendülni a szopatásunkon. Persze azt ne hidd, hogy ez volt az első és utolsó alkalom, hogy húztuk az agyad – kacsintott rám, miközben erősen gondolkoztam rajta, hogy megdobom egy párnával. A fogai szabályosan álltak, miközben rám villantotta a mosolyát, amitől majd’ elállt a lélegzetem. Akárcsak Billtől.
- Mondd, hogy bosszút álltam rajtatok – nyögtem elhalóan, figyelve, ahogy elnyúlik a székemben, hátraveti a fejét, mintha gondolkodna, majd újra felnevet.
- Nem vagy te olyan – pillantott rám kacéran, legbelül pedig tudtam, hogy igaza van. Tényleg nem vagyok bosszúálló fajta, kivéve, ha kihozzák belőlem. Amire még igaz nem került sor.
- Elég volt az állandó lesérüléseidet nézni kézi meccsen ahhoz, hogy elmenjen egy kis időre a kedvünk a te basztatásodtól. Rendesek voltunk, nem? – kérdezte a laptop kijelzőjét nézve és megállapodott egy oldalon.
De, igen gondoltam magamban, bár halvány lila gőzöm se volt, hogy valaha is ott voltak akárcsak egy meccsemen is.
- Tessék – fordította felém a gépet, amin a videó megosztó portált hozta be, valamilyen fura nevű videóval együtt. Elindította és pár másodperc után döbbenten néztem. A térdem újra jajveszékelt, mivel az agyam lassan kezdett visszaemlékezni a látott történtekre.
A kamera váltogatta a képet, de a fő attrakcióra teljesen ráközelített. Ahogy eldobom a labdát és egy vérszomjas fenevad nekem ugrik, átölel, és a földre dob.
Még látom, hogy a mellkasomat szorítva az oldalamra fekszek, a rám törő lány pedig felsikít a fájdalomtól. Ahogy átölelt az egyik karja pontosan alattam végezte, eltörve.
A videónak vége szakadt, amit igazán sajnáltam.
- Két bordád tört el, a lánynak pedig szilánkos kartörése volt. Az első meccs, amin ott voltunk – visszahelyezte a gépet az asztalra, ahogy addig is volt, majd kilépett. – Ahogy felálltál a lány utánad rúgott még úgy igazándiból, jó kis erővel – ahogy továbbmesélte kezdtem mindenre emlékezni abból a meccsből és a napból is.
- Kihúztam a végéig valahogy. Nahát, hogy utáltak – mosolyodtam el, Tom pedig közelebb gurult a székkel hozzám, hogy elérje a fejemet. Megsimogatta a hajamat, nekem pedig fura érzés futott végig a hátamon.
- Bill totál készen volt – vigyorodott el, de én valahogy nem tudtam nevetni. Ezt persze ő is észrevette rajtam és elkomolyodott – Ne lökd el magadtól a félelmed miatt. Kimertél hetente egyszer úgy állni a csarnok kellős közepébe, hogy az ellenfelek azt tervezték, hogyan tegyenek padlóra úgy, hogy ne tudj felállni utána. Ahány sérülést végigszenvedtünk veled… Felér egy szüléssel – bólintott egy nagyot és végül együtt nevettünk.
- Félek… – suttogtam végül, pár perces csönd után. Tom mellém ült, átölelt, nekem pedig megindultak a könnyeim. De egy idióta szokásom van…
- Mindenki félne a te helyedben… Hagyd, hogy segítsünk neked – simított végig a hátamon, én pedig bólintottam.
Tom ennyire jó fej? Vagy csak álcázza?
- És dugtatok már Billel azóta?
- Toooom!