Egy blog sok mindenre jó. Kiírni a bánatot, kiadni a dühöt, nyomot hagyni a nagyvilágban. Kérdéseket tenni fel, amikre talán sosem tudsz válaszolni, kérdéseket tenni fel, amiktől tisztábbá válik minden. Kiadni magad, a lelked, eladni az Ördögnek, mindent, mindenedet.
Egy blog sok mindenre jó. Sírva írni, örök emlékű képet kitenni, hogy sose feledd el azt az édes pillanatot. Hogy sose feledd el Őt. Hogy sose feledd el, kik a barátaid, honnan jössz, milyen változékony a természet és te is.
Egy blog sok mindenre jó. Követni magad, az érzelmeidet, a lelked változásait, mások lelkeinek változásait, rájönni, hol tévedtél, hol buktál el, hol vesztettél el mindent.
Egy blog sok mindenre jó. Megemlékezni újra és újra azokra a személyekre, akik hozzád kötötték magukat. A lelkük a lelkedhez kötődött. Örökké. Elválaszthatatlanul. Aminek még a halál sem szab határt.
Egy blog semmire való. Az élet nyomorultságos, csak fájdalmat okoz.
Újra elköszönni. Fájdalmas és dühítő.
Elhullunk, akár a falevelek az Ősz közeledtével.
Ha elhullok, mi lesz a bloggal?

Depressziós hangulatban csuktam le a laptopot, és hallgattam, ahogy halk zörejekkel feladja az életét és elhallgat. Egy kis időre.
Csak akkor jut eszembe, hogy elfelejtettem megnézni a dátumot. Bár teljesen biztos vagyok benne, hogy télen írhattam. Akkor vagyok ennyire mélyen önmagam, szomorú és elesett. Még ha belém sem rúgnak, mégis úgy érzem magam, mint egy nyomorult kutya. Röhejes.
- Megjöttünk – szólt Franz halkan, én pedig bólintok. Beraktam a táskába a laptopot, kikapcsoltam a biztonsági övet, és lassan csúsztattam vissza a helyére. Olyan lassan, akár az életem rohanását. Kínlódva, elbukva néha, sírva nevetni, szenvedve, boldogan.
- Azt hiszem… – kezdtem bele, de igazából fogalmam sem volt, mit akartam mondani. A torkom kiszáradt, és a hangom is olyan rekedtes volt, mintha a szezon első fagyijától beteg lettem volna. Csak ki akartam tölteni az űrt, ami a csend okozott, és az idő monoton kattogása. Majd’ beleőrültem a hallgatásba, a halogatásba, és a sajnálatomba.
- Nem könnyű, Ash. Ha úgy érzed, még nem állsz készen rá, akkor nem megyünk be. Te döntesz, és bárhogy is teszed, melletted vagyok – mondta Franz, kezét az én kezemre téve, újra eszembe juttatva, hogy milyen rossz a vérkeringésem. Az ő keze olyan puhán meleg volt, míg az enyém hideg. Akárcsak az idő az autón kívül. Azt hinné az ember, hogy nyáron fullasztó hőség és apró szellő veszi körbe. De esett. A levegő pedig, mint valami rágós hús. Szinte haraptam minden egyes levegővételt, és féltem, hogy egyszer elfogy körülöttem minden oxigén.
Az ég sötét volt, a szürke egyik ocsmány árnyalata virított ott fent, még sötétebb felhőkkel. Az esőcseppek halk kopogása pedig egyre erősebben dübbentek a kocsi össze porcikáján. A fejem velük együtt lüktetett, azt hittem széthasad, vagy egyszerűen leszakad a nyakamról, és további életet él a testem nélkül.
- Ash – suttogta Franz, végigsimítva az arcomon, melegséget hagyva maga után. Annyira jól esett, annyira üresnek éreztem magam.
- Menjünk – bólintottam, bár ettől az apró mozdulattól is biztosabbra vettem, hogy nem sokáig tudhatom a magamévá a fejemet.
Kinyitottam az ajtót, és még mielőtt kitettem volna akár egy lábamat is az autóból, a fejemre húztam a pulóver kapucniját. Csigákat utánozva szálltam ki az ülésből a táskát bent hagyva. Franz csukta be az ajtót, majd a derekamnál átölelve egy karjával vezetett a magas homlokzatú ház felé.
Fehér volt. Fehér volt a fal, a tető, az ajtó, a spaletta. Kivéve egy kis alakot pontosan az ajtó felett. Barack színben díszelgett, és egy fiút ábrázolt éles vonások nélkül. A kisfiú talán mosolygott, vagy kacagott, ugrott egyet a levegőben, és úgy is maradt. Két keze az ég felé nyújtózott, mintha csak el akarna kapni valamit. Talán egy pillangót.
Arca az Istenek felé fordult, és ahogy közelebb kerültem a házhoz, és ezzel egyben a kisfiúhoz, rájöttem, hogy tökéletes. A szemében a hit, amit talán senki nem is lát. A tenyere, ami felfelé néz, mintha nem is pillangóért nyúlna, sokkal inkább a hitért.
Talán értem. Értem nyúlt.
A fehér ajtón az arany kopogtatóhoz ért a kezem. Ugyanolyan hideg volt, akárcsak az én kezem. És vizes. Akárcsak az én arcom.
Több másodpercen keresztül csak álltam ott, kezemben a kopogtatóval, a kisfiút bámulva. Franz végül rátette a kezét a kezemre újra, és kettőt kopogtattunk az ajtón.
Lassan lehúzta a kezemet a kopogtatóról, de a tekintetemet még mindig a kisfiú vonzotta. Ahogy egyre tovább néztem olyan ismerős volt. Talán csak bebeszéltem magamnak, hitetlen emlékeket gyártottam, magaménak akartam tudni. Csakis az enyémnek.
- Jörg imádta – szólt egy kedves, női hang valahonnan, talán pont előttem.
- Jörg – suttogtam, de a kisfiú megigézett és nem néztem a nőre.
- Menjünk beljebb – tolt meg Franz, mire rájuk tekintettem. Először Franzra, majd a nőre.
Hosszú, mogyoró barna haj, mely a kedves, szeretetteljes zöld szemeket keretezte. A nő telt ajkai kedves mosolyra húzódtak, és kedvesen beszélt hozzám. Egy szavát sem hallottam meg, őt figyeltem. A mozdulatait, a szemét, ahogy minden másodpercben változnak, a haját, ahogy a szél meglebbenti, és a válláról egészen hátra hullik.
Bent minden apró kis helyen fotók sorakoztak, különböző korú kisfiúkról, akik mind olyan ismerősök voltak, és annyira hasonlítottak egymásra az évek múltával is. Tejföl szőke hajukkal, és kék szemükkel úgy néztek ki, mint az angyalok. Igazi angyalkák voltak.
- Ő itt Jörg – emelt fel egy képet, ahol az egyik kis angyalka szemtelenül mosolyog a fényképezőgépbe, jobb kezével piros játéktelefont markolva, melyet a füléhez tart, kobakján pedig ugyanolyan piros kalap van. Alig van pár tejfoga, így a csorba mosolya még tökéletesebbé teszi.
- Pontosan egy éve készült. Amikor idekerültél hozzánk – visszarakta a képet a falra, és ahogy ujjaival végigsimított a fotón láttam, a hogy egy könnycsepp legurul az arcán.
- Miért? – bámultam magam elé, bár a kérdést még én sem értettem meg pontosan. Annyi kérdés kavargott bennem, csak egy mindenre tudni akarom a választ miért csúszott ki a számon.
- Joseph, a kisebbik – mutatott a nő egy újabb képre, amin a másik angyalka volt. Látszódott, hogy az előző képhez képest, ez nem beállított fotó, nem egy fotós csinálta, aki ezzel keresi a kenyérre valót. Igazi családi kép volt, igazi vigyorral, igazi csillogó szemekkel, igazi szeretettel az arcon.
- Kettő – suttogtam, és ahogy a mellettünk álló polcokon végignéztem, újra és újra ugyanazok az arcok néztek vissza rám.
- Jörg a huszonhetedik hétre született, az én igazi harcosom volt – bólintott a nő, ahogy rám nézett, ajkai megremegtek, szemei elszomorodtak, karjai az oldalai mellé hullottak. – Egy lyukkal született a szívében, az orvosok segíteni akartak. Nem futhatott, nem játszhatott úgy, mint a többi társa, minden lépését figyeltük, miközben tudtuk, hogy bármikor elveszíthetjük – suttogta tovább a nő, figyeltem a vállait, ahogy egyre mozogtak, a kezeit, ahogy a mellkasa elé teszi, mintha csak átölelné a kisfiút. Szemeit lehunyva mosolyodott el. Talán egy boldog emléken. Talán az élet igazságtalanságán.
Igen, ez rám vallott. Olyat vállalni, ami tönkretesz, amitől a lelkem darabokra hullik, amitől a világ kifordul önmagából, ami örök nyomot hagy bennem.
Olyat vállalni, ami a valóság. A csúf igazság.

Nem akartam tovább ott maradni. A túl sok kép, a túl sok feltörni akaró emlék között vergődni, azt színlelve, hogy minden rendbe jön egyszer. Hogy az idő majd könnyít a fájdalmainkon.
De nem rohanhattam el a saját múltam elől. Nem rohanhattam el magam elől, és a kisfiú elől sem. Némán hallgattam a meséket, melyekben szerepeltem, a boldog és boldogtalan történeteket, amiknek a részese voltam. Némán hallgattam magamról, és az angyalkákról, miközben újra és újra a képeikre pillantottam. A bababőrükre, a pirosló arcukra, az elálló füleikre, a múltamra.
Nem volt kérdés, amire válaszolnom kellett volna. Talán a nő már felkészült a jövetelemre, sőt, biztos. Dobozt vett elő, amiben további képek voltak. Amiken én is rajta voltam. Ahogy az ajtó feletti kisfiút festem. Az én kisfiúmat.
A tudat, hogy én vagyok rajta, mégsem emlékszem rá kezdett felőrölni. Semmi sem segít. Semmi sem.
- Szeretném, ha visszajönnél. Joseph szeretne látni – mosolygott rám a nő, én pedig bólintottam, bár belül úgy éreztem, soha többet nem akarom látni ezt a házat. Sem a fotókat. Se az angyalokat.

Élet. Az élet hozzátartozója, hogy elveszítjük azokat, akiket szeretünk. Néha meglepetésszerűen, néha pedig tudjuk, hogy hamarosan bekövetkezik. Napokon belül akár, mégsem tudunk rá felkészülni. Mindkettő egy hatalmas pofon, amitől a földre terülsz, összehúzod magad, kicsinek érzed a helyet, úgy érzed, megfulladsz, nem kapsz levegőt.
De akkor jön valaki. Aki megment. Megment, mikor úgy érzed, zuhansz, és te is meghalsz. Ő elkap, és mintha már ismernéd, úgy tekintesz fel rá. A karjaiban tart, szorosan magához von, és megszólal. Angyal szavak hagyják el ajkait, legyen egy igazi fekete angyal. De a te angyalod.

Magam mellé raktam a laptopot, és levettem a szemüvegemet.
- Megmentenél? – kérdeztem rekedten, hagyva, hogy patakokként zúgjanak a könnyeim.
Bill hangtalanul bólintott, én pedig belefúrtam a fejem a mellkasába.

Megismerni a múltadat lélekgyötrő. De miután minden tisztává válik, már nem lesznek kérdések. Már nem lesznek hiányzó darabkák, amik hiányoznak. Teljessé válsz, utánozhatatlanná.