Reggel, mikor újra álmodtam, és valóságosnak tűnt, eldöntöttem: valamilyen úton-módon minél hamarabb vissza kell nyernem az emlékeimet. És ez az álmos út nagyon nem tűnt a legmegfelelőbbnek.
- Mit csináltam múlt évben? – kérdeztem a lépcsőn lefelé menet, Franzcal a nyomomban.
- Pontosan mire gondolsz?
- Kirándulás, mozi, színház, állatkert… Bármi, ami segíthet újra emlékeznem. Ötlet? – tekintettem Franzra, aki a lépcső közepén megállt és mélyen elgondolkozott. Nem is olyan fura…
- Lássuk csak… Volt egy család, akiknél múlt nyáron dolgoztál babysitterként. Akkor kezdődött az egész…
- Az egész? – olyan furán ejtette ki az utolsó két szót, hogy belőlem is kibukott. Mi ez az egész?
- Majd rájössz! – intett a kezével, és letotyogott mellettem. A konyhába ment, én pedig a lépcső alján ragadtam. Miért nem árul el senki semmit? Mégis hogy tudjam meg így a…?
- Én hülyeee! – csaptam a homlokomra. Hát persze! A blogom!
- Reggeli? – kiáltott ki Franz, mire megindultam felfelé a lépcsőn.
- Most nem!- sikítottam az izgalomtól. Kétfokonként szeltem a lépcsőt, míg fel nem értem. Olyan hirtelen vettem be a kanyart, hogy elzúgtam, és seggre estem. Egy fájdalmas „aú” csúszott ki a számon, de olyannyira fel voltam pezsegve, hogy nem törődtem vele, sem Franz kérdésével:
- Mi történt?
Felálltam, és becsapva magam mögött az ajtót, az ágyon átmászva siettem az asztalon heverő laptophoz. Felnyitottam, megnyomtam a power gombot, és a lábaimmal dobolva ültem a széken előtte. Túl lassúnak tűnt a betöltése, túl rémisztő kép volt kirakva az asztalra, túl sok boldog elnevezésű mappa volt az asztalon és én túl megfontolatlannak éreztem magam. Biztos, hogy ezt akarom?
Elfogott a kétség: Mi lesz, ha olyat olvasok, amiről nem akarok tudni? Mi lesz, ha olyan képet látok, ami gyökeresen megváltoztatja az életemet? Mi lesz, ha olyat olvasok, amitől a lelkem több darabra fog törni?
Aztán rájöttem: Mindaz, ami a blogomban szerepel, az mind az én életem és már nem tudok rajta változtatni. El kell fogadnom, hogy nem menekülhetek a múltam elől, még ha fájdalmas is.
Megnyitottam a böngészőt és beírtam a címet. Olyan lassan hozta be, hogy már megijedtem, talán nincs is meg az oldal. Lehet, hogy már töröltem. Végül homokóra lassúsággal, de bejött a blogom. Szürke háttérrel, csodálatoskék* és rózsasín fejléccel, amin egy lány szerepelt, ahogy egy rágógumit felfúj. Hatalmas sóhaj szakadt ki belőlem. Úgy tűnik bő egy éve semmit sem változtattam a kinézetén. Ez már egy megnyugtató tény volt. Szóval minden maradt a régiben?
Aztán a falra néztem: Nem, valami nagyon is változott.
A képtől kirázott a hideg, így inkább a blogra koncentráltam. Jobb oldalt megnéztem hány új bejegyzést írtam az elmúlt egy évben. Magam is meglepődtem a végeredményen: havonta tíz-tizenöt post is született. Rákattintottam az első hónapra, ami már egyáltalán nem rémlett az életemből és olvasgatni kezdtem. Ekkor döbbentem rá, hogy a saját titkosírásom magamnak is követhetetlen.
Egy kiírásnál végképp leragadtam. A nagypapámmal készült kép volt kitéve, alatta pedig egy írás: Hiányzol. Túlságosan hiányzol.
Hatalmasat dobbant a szívem. Ez ugye… Nem az, amire gondolok?
- Ennyi elég is volt – hajtotta le mögöttem Franz a laptopot, én pedig mozdulatlanul tűrtem – Nem szabadna engedély nélkül kutatnod a saját életedben – simított végig a vállamon, de szinte meg sem hallottam, mit mond.
A párnák közé vetettem magam, és legbelül nem éreztem semmit. Kihaltam, és lelkileg összetörtem.
- Tudtam, hogy hülyeség lesz – szipogtam a párnák közé, és a fejemre húztam a paplant.


Nem tudom mennyi ideje aludhattam, vagy mikor aludhattam el. Talán mikor már annyira sok könnyem hullt, hogy az egész arcom kiszáradt tőle és elnyomott a vízhiány.
Azt viszont tudom, hogy mire ébredtem fel. Simogató ujjak érintésére, ahogy az arcomon köröznek. Csikolt, és reflexből kaptam az arcomhoz, hogy megvakarjam, amikor az orromon éreztem a leheletét. Annyira megijedtem, hogy szinte az ágy végére ugrottam és magamra húztam a takarót.
Elmosolyodott, és visszahúzott az ágy közepére.
- Nem akartalak megrémíteni. Franz mesélte, hogy megtaláltad a blogod – mondta halkan, és szinte éreztem, hogy kényeztet a hangjával, úgy áradt belőle a kedvesség és a megértés – Akarsz róla mesélni?
Mesélni? Egy idegennek?
- M… Mi? – ütköztem meg, és próbáltam kiszabadulni a karjai közül. Ficánkoltam, de úgy tűnt, a vízhiány sokat tesz a latba az ember erőlétében.
- Nem kell egyedül végigmenned az úton. Én melletted vagyok, ha bármi segítségre szükséged lenne…
- Ez igazán kedves, de azt sem tudom, hogy ki vagy, így inkább a segítségedet tartsd meg másnak – toltam el magamtól, és egy pillanat alatt lehullott az ölelése a derekamról.
Kiábrándulva ült fel, és megrázta a fejét. Most mi van?
- Ash, azt hiszem, mesélnem kéne.
- Szerintem nem kéne – morogtam, és a másik oldalamra fordultam, hogy ne is lássam.
Nagy csönd állt be, és kezdtem azt hinni, hogy feladta, és el teleportált. Aztán az ágy megmozdult, és ő visszadőlt az eredeti pozíciójába.
- Mikor találkoztunk őrülten bele voltál zúgva egy japán fiúba. Én pedig őrülten felhúztam magam rajta. Vetélkedtünk a sráccal, hogy melyikünk lopja el hamarabb a szívedet, bár láttam rajtad, hogy semmi esélyem nálad. De nem adtam fel. Aztán egy buliban az az idióta magadra hagyott, és akkor jöttem én, mint a megmentőd. Egyre több időt töltöttünk együtt, még akkor is, mikor össze-vissza utaztunk az országban. Franzcal együtt te is jöttél, és később… Csak úgy összejött minden. Az első csókra még emlékszem. Az volt a legédesebb.
A paplanba markoltam, és a számba tűrtem a sarkát, nehogy egy hang is kijöjjön a torkomon. Most ugye direkt hagy szenvedni?
- És persze én vettem el a szüzességedet is – hallottam az önfeledt hangját a hátam mögött, és legszívesebben egy hatalmasat boxoltam volna bele a vállába.
- Kösz az infót – krákogtam, ahogy kiszedtem a számból a takaró szélét, de nem néztem hátra. Valahogy nem volt hozzá merészem.
- Kár, hogy nem emlékszel rá. Ha most szeretkeznénk, lehet, több minden beugrana. Mit gondolsz? – tette a kezét a csípőmre, bennem pedig megállt a vér. Vagy megfagyott. Vagy csak a szívem adta fel az ritmusos mozgást. Egy biztos: Elment az eszem!


*a csodálatoskék elnevezés egy idióta osztálytársnőmtől van, akit egyáltalán nem kedvelek :"D nála a csodálatoskék a királykéket jelenti^^ xD