Sajnos olyan készen voltam, hogy még az olló is kiesett az ujjaim közül, és a földre zuhant. Esés közben Franz nyitott szájjal megindult, és szinte lassított felvételen keresztül láttam, hogy megmenti a lábfejemet a majdnem beleálló ollótól.
Hason feküdt a lábaim előtt, amitől furcsa érzésem támadt.
- Kerültél már ilyen helyzetbe előttem? – néztem le rá meglepetten, mire összehúzta a szemeit.
- Téged percenként kell megmenteni – szűrte a fogai között, én pedig vállat vontam. Ez nem volt újdonság, ez nem segített a felépülésemben.
Franzról a fiúra emeltem a szemem. A feje két oldala meg volt nyírva, és középen tarajként fel volt állítva az a kevés, ami megmaradt. Félredöntöttem a fejem – jobbra persze, nehogy újra megfájduljon a nyakizmom – és töprengi kezdtem. Egyáltalán nem hasonlított arra a fiúra, aki az asztal feletti falon lógó képen épp hozzám bújt. Most csak Franz akart megszívatni?
A fiú intett egyet, és a nagy vigyora eltűnt az arcáról. Nagyon helyes! Megköszörülte a torkát, és Franzra nézett.
- Segítsek? – kérdezte, én pedig elfordultam tőlük. Árja nyelv!
- Kösz a felajánlást, de talán Ashnek kéne ilyen rendesen viselkednie – válaszolt Franz angolul, amitől megugrott a gyomrom. Milyen nyelven tudom én ezt a srácot kibeszélni?
Hátrapillantottam Franzra, aki épp szúrós szemekkel kászálódott fel a földről. Mikor felállt leporolta a térdeit, amik enyhén bepirosodtak, leszórta magáról a hajszálakat, amik a rövidnadrágjára ragadtak, majd a fiú felé fordult, bólintott egyet, aki vissza rá, és távozott.
Életemben soha nem éreztem magam még ilyen kellemetlenül. Vagy lehet, hogy igen, csak épp nem emlékszem?
- Öhm… Nincs kedved kijönni onnan? – mosolyodott el halványan, és felém nyújtotta a kezét. A tenyere felfelé nézett, az ujjait enyhén behajlította, és ettől elkapott a remegés és melegség járta át az egész testemet. Csalogató volt.
Lányos szégyenemben csak bólintani tudtam, és ahogy a kezem az ő kezéhez ért totál izzadni kezdtem. Még a tenyerem is csupa víz volt, míg az övé kellemesen meleg, de semmi nyirkosság. Kész halál!
Az ágyhoz sétált, és leült a szélére, én meg csak álltam tovább, mire megpaskolta maga mellett a matracot, jelezve, hogy ideje lenne nekem is behajlítanom a térdemet, és elengednem azt a bizsergető érzést, ami az ujjain keresztül az én testembe áramlik.
Bár az utolsó egy évre nem emlékeztem, de az Alkonyat még mindig ott settenkedett néhány agysejtemben. Kezdtem még különösebben érezni magam. Nem néztem a szemeibe, de meg sem lepődtem volna, ha sárgán esetleg vörösen izzanak.
- Ash, vámpírok nem léteznek – nyugtatgattam magam behunyt szemmel, mire a fiú gyengéden megszorította az ujjaimat.
- Mit mondasz? – kérdezte tökéletes angol kiejtéssel, én pedig összerezzentem. Még mindig itt van, én meg előtte beszélek hangosan! Jobb leégést nem is kívánhatnék magamnak.
- Ümm – ráztam meg a fejem, és véletlenül a szemébe néztem. Nagy, barna, mandulavágású szemek. Awrrohadás!
Egy kedves mosollyal újra végighúzta a szabad tenyerét az ágyon, én pedig hangosan sóhajtva leültem mellé. Talán ebből érezhette, hogy nekem nagyon nem tetszik ez az ötlet. Főleg, hogy kicsúsztattam az ujjaimat az ő ujjai fogságából, amitől letörlődött a mosoly az arcáról. Elfordultam balra, ami hatalmas baki volt, és hangosan felszisszenve lehajtottam előre a fejem. Ekkora balféket!
- Minden rendben? – hajolt közel hozzám, éreztem a nyakamon a leheletét, és majdnem belerúgtam a lábába. Jé, a lábai!
Fekete csőnadrágot viselt, de még így is látható volt, hogy nem a fekete színtől olyan kis vékonyak a lábai. Magasított szárú cipőt húzott, amit majdnem megirigyeltem tőle.
- Ühüm – bólintottam aprót, és újra felegyenesedtem. Ilyet még egyszer nem teszek, az hót szentség!
- Orvos látta már?
- Ü-üm – húztam el a szám, mire ő bólintott. Újra feltűnt a sejtelemes kis mosolya, amitől kezdtem agysorvadást kapni. Miért nem mondja ki?
- Szóóóóval… Te – néztem rá, de a lábfejeim valamivel érdekesebbnek tűntek, és nem kezdett el a torkomban dübögni a szívem.
- Én?
- Tudod – legyintettem a kezemmel, amit elkapott, és az ölébe helyezett. Ez kell nekem, köszi!
- Mit is? – kérdezte könnyed hangon, az ujjaival puhán körözött a tenyeremben, a csuklómon, és az ujjbegyeimen.
- Hogy ki vagy – nyögtem ki, de totál értelmetlennek tűnt, és kínomban még lentebb hajtottam a fejem, és aprót nyüszítettem, ami sajnos még így is tisztán hallható volt.
Felnevetett, és az államnál fogva fordított felé. Nahát, valamiben hasonlít Franzra.
- Kérdezz rá! – kacsintott pajkosan, mire ledöbbentem. Az asztal fölötti képre tekintettem, és csak akkor vettem észre, hogy a jobb szemöldökében megegyezik a karika piercing, ahogy annak a fiúnak is. Ó, te jóságos…!
Követte a tekintetem, majd mikor a döbbenetem súlyosbodott végigsimított az arcomon.
- Ash, kicsim, jól vagy? – az arcizmai elernyedtek, és szomorúnak tűnt, a szeme tele fájdalommal, még az ajkai is legörbültek.
Nem, egyáltalán nem vagyok jól!
- Fáradt vagyok – suttogtam, és kihúztam a kezemet az öléből. Még egyszer végigsimított az arcomon, és magához húzott. Ha ez még nem lett volna neki elég, még egy apró csókot is nyomott a homlokomra, aztán felállt, én pedig becsuktam mögötte az ajtót. Még utoljára visszanézett, mosolygott, majd megfordult én pedig észrevettem a tarkóján egy tetoválást. Amit már láttam. Ó, de még mennyire, hogy láttam!
- Atyaég! – csaptam be az ajtót, és az ágyba hullottam, darabonként, lelkileg összezavarva.
Két kopogás zavart fel, én pedig elvisítottam magam:
- Nem!
- Oké – hallottam Franz hangját az ajtó másik oldaláról.

Aznap este borzalmasan aludtam. És borzalmasat álmodtam. Megmart egy kutya, és Ő is ott volt, és a harapás nyomott hagyott maga után a bal karomon.
Aztán reggel izzadtan ébredve előszedtem a takaró alól a karomat, és hatalmasat ugrott a gyomrom. Ott voltak azok a fehér nyomok az álmomból látva.