A gondolat, hogy a lelkem egy darabját elveszítettem abban az egy évben, amire most egyáltalán nem emlékszem félelemmel töltött el. Vissza akartam kapni az életemet, csak fogalmam sem volt, milyen irányt is vett az életem.
Féltem kérdezni, féltem körbenézni az utcán, féltem felnyitni a laptopomat, és a képeimet nézegetni. Féltem a tükörbe nézni, és eltűnődni, hogy vajon mi is történt velem az elmúlt egy évben.
De tudtam, hogy nem futhatok a múltam elől, főleg úgy, hogy még egy emlékem sincs róla. Ki akartam deríteni, hogy kerültem én egy színházba, olcsó kurva öltözetbe, miért növesztettem meg a hajam, miért van mellettem ennyi ember. De a legfontosabb: Hogyan találtam rá a bátyámra?
A kórházból kikészülve távoztam, telenyomtak mindenféle gyógyszerrel, aminek a fele sem használt. A fejemen még mindig ott virított az a fehér gézdarab, ami magára vonta az emberek figyelmét, így nem engem láttak, hanem azt a fene kötést. Ez még jobban felhúzott.
Aztán egy nap, mikor a doktorok úgy látták, túl depressziós erőket küldök más betegek felé, úgy döntöttek, jobb lesz nekem kint. Én ebben persze annyira nem voltam biztos. De sajnos kipateroltak, mennem kellett, még csak a könyörgésemet sem hallották meg, mosolyogtak, miszerint már nem lesz bajom. Persze, könnyű nekik!
Aznap Franz megkérdezte, hogy hazaakarok-e menni. Ő a tényleges otthonomra gondolt, míg én az ő házára. Bólintottam, mire közölte, hogy akkor vesz repülőjegyet, és ha úgy érzem, indulhatok, akkor menjek. A sápadt arcom inkább már a halottak közé illett be.
Tisztáztuk, hogy nem akarok hazamenni, én hozzá akarok menni. Tudni a múltam minden kis apró titkát, amit csak én ismerhetek. És amit talán már sosem fogok tudni.
Franz háza emeletes volt, meglepően tágas. Még a kórházban, az unalmas perceimben elképzeltem hol lakhat, de ezt egyáltalán nem kalkuláltam bele.
Meleg barna falak, zöld növények, fényképek sorozata a kandallón, a polcokon, könyvek tömkelege, három hatalmas bőrkanapé, melyek között bőrfotelek terültek el, a falakon festmények és…
- Azt még te csináltad. Nem kis meglepetés volt – mosolygott, míg én végighúztam a falra ragasztott papíron. Take a smile ~ Tépj egy mosolyt állt rajta, az én kézírásommal, és valamilyen furfangos módon, a lap alján lévő kis cetliket tényleg le lehetett tépni, akár a telefonszámokat egy hirdetés alatt.
- Jó tudni, hogy még képes vagyok ennyire türelmes lenni – néztem végig az öt apró mosolyon, ami foghíjasan bámultak rám vissza. Négy darabot már letéptek, így valamivel szebben mutatott, mintha mind a kilenc a helyén lenne. Legalábbis nem tudtam elképzelni, hogy értékesebb látványt nyújtana.
- Hova lett belőle négy darab? – fordultam Franz felé, aki habozott, majd megvonta a vállát.
- Jó kérdés. Én is letéptem egyet, Chris is, meg te is, meg…
- Ki az a Chris? – vágtam közbe, mire elmosolyodott.
- Ő, itt! – mutatott egy közeli fotóra az asztalon, amin egy sötétbarna hajú lány vigyorgott teli pofával bele a kamerába. Felvettem a képet, és belém nyílalt a fájdalom. Ez a nő túl szép, hogy igazi legyen!
Hatalmas, Cupido ajkai, kerek szemei, keskeny álla, tökéletes orra, és tökéletes homloka volt. Addig szorítottam a képkeretet, míg elfehéredtek az ujjaim, és Franz kiszedte a kezeim közül.
- Azt hiszem mára ennyi elég is volt – mondta kedvesen, és hátulról megtolt, felfelé az emeletre.
- Hova megyünk? – kérdeztem, és hátra pillantottam a képre, ahonnan a lány még mindig a tökéletes és csillogóan fehér fogsorát virította. Hogy a fene!
- A szobádba, múlt nyáron is meghúztad magad a fiúk elől – csúszott ki a száján, mire megfordultam, hogy szembe kerüljek vele. Hangtalanul farkasszemet néztünk, ő nyert, én meg számon kértem tőle, kiket ért a fiúk alatt.
- Mondd! – szóltam rá ötödjére, de csak újra megrázta a fejét.
- Majd idejében. Tényleg, Ash, nem kéne így erőltetned – húzta el a száját, mire ököllel belevertem a vállába. Nem gondolkoztam, egyszerűen csak tettem, amit belülről súgott egy hang. Franz felszisszent, és elámulva pislogott rám.
- Mi van?
- Mióta ismerlek állandóan versz. Valami beugrott?
- Nem, de mit gondolsz, ha tovább verlek, emlékezni fogok valamire? – mosolyodtam el, majd megint felöltöttem a halálos arckifejezésemet, amit pontosan a csapás előtt vettem fel.
- Nem próbálnám ki, félek tőled – rázta meg a fejét, és tovább tolt, egészen a lépcső tetejéig, ahol befordultunk balra, és a második ajtón szinte belökött.
- A szobád! – mutatott szét, én pedig körbepillantottam. Posterek lógtak a falakon, a legtöbb ebből valami sorozat gagyi képe, amit valószínűleg én igen sokra tarthattam. Feltűnt, hogy néhány rajzolt kép is helyet kapott az ágyam feletti falon. Egyre pontosan emlékeztem, még tizenhat évesen rajzoltam, az egyik barátnőmnél, és két fiút ábrázolt, akik szinte elolvadt arccal simulnak egymáshoz a kéjtől.
Az ágyam mellett nem messze egy íróasztal, amin egy okádék színű laptop hevert. Az ágy pontosan az ajtó melletti falnál volt, jó pár méterrel odébb igaz, és totálisan feleslegesnek találtam ezt a hatalmas távolságot. Az ággyal szemben a plazma TV foglalt helyet, mellette pedig egy újabb csukott ajtó rejtegetett valamit.
- Hadd találjam, ki! Fürdő? – intettem a fejemmel az ajtó felé, mire Franz bólintott.
- Ha így le-
- Lenne ötösöd a lottón? – szakított félbe, én pedig rémülve bár, de bólintottam. Franz arcán egy széles vigyor jelent meg, amitől még inkább megállt bennem az ütő, és elléptem mellőle. Biztos, ami biztos, tartsuk meg azt a három méter távolságot!
- Felhozom a cuccod – mondta, majd kiviharzott a szobából, tökegyedül hagyva engem. Elmélázva sétáltam az ágyhoz, leültem a szélére, majd az asztalhoz sétáltam. A narancssárga, sárga, zöld, lila, fehér, vörös, ciklámen és kék színekben ragyogó laptop tetején végighúztam az ujjam, és valami fura érzés kapott el. Ez az enyém!
Az asztal feletti falon egy sötét kép terült el. Két arc volt rajta, egymáshoz közel, szemtől szemben, és talán mosolyogtak is, az orruk összeért, és…
- Te jó ég! – rúgtam arrébb a széket, hogy közelebbről is megnézzem. Az egyik szereplő a képen én voltam! De… De… De…
- Itt van minden – rontott be Franz, és ledobta a kofferokat az ágyra. Én még mindig megigézve bámultam a képet, és még épp láttam, hogy Franz átugorja az ágyat, és a földre ránt magával.
A csontjaim dübbenve értek földet, és valami hatalmas súly nehezedett rám. Franz.
- Ugye tudod, hogy már késő? – nyögtem levegő után kapkodva, mivel az egyik karja pontosan a bordáimat nyomta, így félő volt, hogy megfulladok.
- Picsába – köpte az általam oly kedvelt szitokszót, és átgördült rajtam. Nagy levegőt vettem, ahogy a mellkason szabadjáratot kapott, és mind a két tüdőmbe beáramolhatott az oxigén.
Szinte mindenem fájt, ahogy felültem. Ez egy jó dolog volt, mivel már nem csak a fejfájásomra tudtam koncentrálni, hanem arra is, hogy a nyakam akkorát reccsent, miközben lenyomott Franz a földre, hogy nem tudtam rendesen baloldalra nézni, ahol az én drága kis bátyókám ült, hátát az ágy oldalának támasztva.
Mellé csúsztam, mindenféleképpen a bal oldalára, hogy ha jobboldalra tekintek, ne kelljen sikítanom a kíntól.
- Elmondod? – kérdeztem halkan, de rá se néztem. Nem akartam újra a rázós fejét látni.
- Nem akarom. Nem azért, mert féltelek. Hanem mert nem az én feladatom. Majd ő elmondja – simított végig az arcomon, én pedig a vállára hajtottam a fejem.
- Mikor mondja el? – kíváncsiskodtam tovább, és hallottam meg persze éreztem, ahogy egy nagyot sóhajt. Egy újabb kérdés, amire nem szívesen válaszolt.
- Ash, ne akarj mindent azonnal elkapni. Hidd el, jobban tennéd, ha fokozatosan szoktatnád az agyad, és terhelnéd a lelked, mert így…
- Nem mindegy, hogy egymás után érik súlyos sérülések a lelkemet, vagy egyszerre kapom meg? – néztem rá veszekedésre készen, viszont az arcizmai elgyengültek, és rájöttem, hogy őt sokkal jobban felzaklatja ez az egész helyzet, mint engem.
- Ha szembe jönne az utcán, fel sem ismernéd. Engem sem ismernél fel, senkit sem, akit az utolsó egy évben ismertél meg. Nem akarom őt sem kitenni annak, amin én megyek keresztül. Belenézek a szemedbe és nem látok mást, csak a félelmet, és a zavarodottságot. Régen, nem is olyan régen, ha belenéztem a vigyorodat láttam. És hogy ismersz, a vesémbe is beleláttál. Most meg kiszámíthatatlan lettem, és te is az lettél. Nem tudom, hogy ő is megérdemli-e ezt. Azt látni a szemedben, hogy egy idegennek tartasz.
Sokkolt. Oké, több volt, mint sokk.
- Nem én vagyok a hibás – nyögtem alig hallgatóan, és elvettem a fejem a válláról, és bár rohadtul fájt, de balra néztem, hogy ne lásson. Még nem voltam kész erre a nagy lelkizésre.
- Nem is ezt akartam közölni – fordította meg az arcom, hogy a szemembe nézhessen – Csak azt, hogy ez most egy nagyon kemény és szar helyzet, és lehet nem kéne most másokat belekeverni ebbe, míg meg nem szokod a dolgot.
- Megszokni? – ámultam el, és elöntött a düh – Hogy lehet ezt megszokni? Mégis hogy szokjam meg, hogy egy rohadt emlékem sincs az elmúlt egy évből?! Szűz vagyok még egyáltalán?
Franz megremegett, és behunyta a szemét.
- A nemi életedbe sosem bújtam bele, úgyhogy most is kimaradnék belőle. Ezt a kérdést vele kell majd megvitatnod.
- Jó – bólintottam – Hívd ide. Most. Megvitatom vele, csak hívd ide.
- Nem – mutatta fel a mutatóujját fenyegetően.
- De, igen! Hívd ide!
- Nem.
- El akarsz szakítani a barátomtól? – kérdeztem emelt hangon, és tudatosult bennem, hogy igazából még csak szerelmes sem vagyok senkibe.
- Ash…
- Ashlee! – ripakodtam rá, mire megköszörülte a torkát.
- Ashlee, jobb lenne, ha most ledőlnél. Biztos fáj a fejed.
- Ja, fáj, mert a saját bátyám visszatart az emlékeimtől! Neked nem fájna?! – kiabáltam, és kezdtem érezni az ereimben száguldozó idegességet. Wouw, nem is olyan rossz!
- Nem veszekszem erről tovább – állt fel, és az ajtóhoz sétált – Nem fogom idehívni, nem fog eljönni. Pihenj, egyél, igyál, zuhanyozz le, nézz TV-t, nekem mindegy, de most szállj le erről a témáról! – mondta ellenkezést nem tűrő hangon, és szinte megremegett az egész ház, ahogy becsapta maga mögött az ajtót.
A fejfájásom pedig abban a pillanatban felülmúlta az összes fájdalmamat.

A fürdő is ugyanolyan tágas volt, mint az egész ház. Meleg sárga színű csempe, fehéren csillogó kád, és zuhanyfülke, és túl sárgán világító villanykörték.
A tükörbe néztem, majd a remegő ujjaimra.
- Hajj – nyögtem keservesen, és az olló után nyúltam. El sem tudtam volna képzelni, hogy ha egyszer megnő a hajam jó hosszúra, majd saját kézzel vetek neki véget.
Előreszedtem az össze hajamat, és elől kezdtem. Nyissz, nyissz, nyissz. A gyönyörű szőke tincsek egymás után hulltak a földre, én pedig kezdtem belejönni. Innen is, meg még innen is, meg hátulról, meg elől egy kis frufru, két oldalt kicsit rövidebbre, majd egy kis fokozatosságot bele és…
- Ash, bocsi, hogy… – nyitott be Franz, de megállt a mondat közepén, ahogy végignézett rajtam, majd a földre pillantott. Az ajtó tovább nyitódott, és egy zsenge, csúcsmagas, fekete hajú, kócos, értetlen fejű srác jelent meg mellette. Elmosolyodott és közben az új hajamat pásztázva mondta:
- Király, már majdnem egyezik a hajunk!

Ki a tököm ez?!