Aranyban úszott az egész hely. A fejem pedig vérben.
Éreztem, ahogy valami meleg végigfolyik a homlokomon, le a szemem mellett. Egy ujjal megállítottam, és döbbenetemre vér volt.
Csillagokat láttam, fehér, ezüst arany csillagokat, amik körbe-körbe táncolnak a szemem előtt, és valamilyen altatódalt énekeltek, mély, férfias hangon. Ami a legfurcsább volt, hogy egyáltalán nem tűntek ezek a kis csillagok férfiaknak. Vagy egy férfinak. Azt hiszem transzvesztitákkal kerültem szembe. Szó szerint.
- Áú – szűrtem a fogaim közt, ahogy próbáltam felállni, de megszédültem, és visszaestem a földre, újból beverve a fenekem. Behunyt szemmel tűrtem a fejemben lüktető fájdalmat, miközben egyre több ember gyűlt körém.
Először észre sem vettek. Csak végignéztek rajtam, majd mikor látták, hogy vérzik a fejem mindenki elsápadt és csak egy szót tudtak egymás után mondogatni: úristen. Németül!
Mondani akartam nekik, hogy nem vagyok hívő, de valószínűleg nem érették volna. Megmondom őszintén én sem értettem, hogy mit keresek egy olyan helyen, ami ennyire arany, ennyire pompa, ennyire felsőbbrendű, ennyire német.
- Ashlee! Ashlee! – hallottam egy férfihangot, ahogy a nevemet kántálja és körbeforogtam, de nem találtam meg a beszélő száj forrását.
- Ashlee! – guggolt le a lábaimhoz, mialatt én még hátrafele kerestem őt, amitől egy kisebb sikoly csúszott ki a számon – Úristen. Mi történt? Jól vagy?
Megnézte a fejsérülésemet, majd egyik kezét a combomra tette, a másikkal pedig a kezemet fogta. Úristen! Egy idegen tapiz!
Annyira el voltam foglalva azzal a tapizós férfival, hogy fel sem fogtam egy igen fontos dolgot. Magyarul beszélt hozzám.
- He? – néztem rá értetlenül, és lesöpörtem magamról a kezeit. Nem kell nekem, hogy kihasználják az alkalmat a nevemet ismerő öreg fószerek, akiknek nincs jobb kiélhetési vágyuk!
Meglepettnek tűnt, ahogy szinte ellöktem magamtól, és még egy pillantást vetett a sérülésemre.
- Minden oké? – kérdezte újra, félrebillentett fejjel.
Most, hogy jobban megnéztem, hasonlított apára. Ugyanolyan sötétbarna haja volt, ugyanaz a sötétbarna szem, ugyanaz a száj. Félig magamat láttam benne. A szeme. Olyan volt, mint az enyém. Hatalmas, és egy másodperc alatt magába szippant. Vajon a mosolyunk is egyezik?
Kérdőn felhúzta az egyik szemöldökét és közelebb hajolt, mire hátrébb csúsztam a földön. Engem többé te nem taperolsz!
Zavartan elmosolyodott és körbenézett. Mindenki hülyének nézett minket, de főleg őt. Néhányan összesugdolóztak, mintha perverznek néznék. Én is annak néztem, mi tagadás.
- Ashlee – nézett rám újra, de még mindig ott virított az a zavart mosoly az arcán. Engem nem tévesztesz meg, perverz! – Mi történt? Meg tudod mondani?
Ó, persze! Az, hogy nem ismerlek, és itt simogatsz, az történt!
Megráztam a fejem nemleges válaszként, majd végül kibukott belőlem:
- Bocsi, de amúgy te ki vagy? – kérdeztem, és kezdtem úgy érezni, hogy valamiből ki vagyok hagyva.

A kórterem falai fehérek voltak, a bútorok fehérek voltak, a függönyök fehérek voltak, az ajtók fehérek voltak, és ha belenéztem a tükörbe elvesződtem volna a falak és a bútorok között. Ha ledobom a ruhám. Ha lenyírom a hajam. Ja és persze ha kiszedem a szemem.
Nem mertem elhinni, amit mondanak. A dokin fehér köpeny volt, fehér inggel, fehér fogakkal. Németül magyarázott valamit, de egy szót sem hallottam. Másfél órával a doki előtt lesokkolódtam, és azután egy árva szó sem jutott el az agyamig.
Visszaidéztem az arcokat, amiket még soha az előtt nem láttam, a helyet, és azt a döbbenetet, amikor megláttam magam a tükörben.
- Ash, jól vagy? – rohant hozzám egy fiú, átverekedve a tömegen, és leguggolt mellém. Nem volt elég, hogy egy középkorú tapizott, még ez a srác is engem akart.
Mellesleg eszméletlenül jól nézett ki. Magas, erős karokkal, hatalmas, kék szemekkel, szőke hajjal, telt ajkakkal, és atyaég! Az illata! Már nem csak a fejsérülésem miatt szédültem, hanem mert totálisan elkábultam tőle. Mondd, hogy te vagy a pasim!
- Hívom a mentőket – szólt a helyes srác a tapizós fószernek, mire az bólintott, és tovább meredt rám. Ha így bámulsz, akkor sem adom meg magam neked!
- Fel tudsz állni? – kérdezte mélyen a szemembe nézve, én pedig megremegtem. Olyan ismerős volt, mintha már ezer éve barátok lennénk, és mégsem jelentett számomra semmit.
Megráztam a fejem, majd bólintottam, és a kezem közé temettem az arcomat. Hihetetlen, hogy ekkora balfék vagyok!
- Semmi gond, maradj nyugodtan – simított végig a kezeimen, amivel eltakartam az arcom, csakhogy ne lássa senki, hogy a bőgés határára kerültem.
A tömeg oszlani kezdett, bár még mindig maradtak segítőkész férfiak a közelben, hátha el kell kapni egy rosszabb pillanatban. Időközben megpróbáltam egyedül felállni, ami sikertelennek tűnt, így a fószerkém elkapott a derekamnál és egy közeli székre ültetett. A szemben lévő falon pedig több méterig elnyúló tükör virított. A tükörben pedig az én elnyúló arcom virított.
A fószer leült mellém, én pedig magamat bámultam. Lehetetlen! Nem, nem, nem!
Magamat néztem, majd őt. Semmi változás nem volt rajta, az igazi arca tükröződött vissza, tele aggodalommal és kétségbeeséssel. De az enyém… Más volt. Nem én voltam. Nem én lehettem az!
Hosszú, szinte derékig érő szőke hajam volt. Az arcom keskenyebbnek tűnt, mint előtte, és egy olyan fekete pánt nélküli, testhez simuló felső volt rajtam, ami úgy szint fekete tüllszoknyában végződött. Nem én voltam! Nem én lehettem! Én ilyet sosem vennék fel! Nekem nincs ehhez elég önbizalmam!
Remegő ujjakkal markoltam meg a mellettem ülő férfi ujjait, és az utolsó csepptől végleg megindultak a könnyeim.
A vér és a könny fémes és sós íze összekeveredett, és néhány csepp bejutott a számba, hogy újra és újra emlékeztessen, hogy itt valami hatalmas tévedés van. Előrebukott fejjel bőgtem, miközben újra seregnyi ember alakított ki egy félkört körülöttem. Lányok fogták a kezem, magyarul beszéltek hozzám, nyugtatgattak, kérdezgettek, de túlságosan rémült voltam ahhoz, hogy ki tudjam nyitni a számat azon túl, hogy levegő után kapjak.
A percek peregtek, a mentő kijött értem, helyben bekötötték a fejem, és a legközelebbi kórházba vittek, miközben az a perverz fószer még mindig szorosan fogta a kezem.
Mikor a doki kiment még utoljára a szemembe nézett, én pedig az övébe. Semmit sem tudtam kiolvasni belőle, valószínűleg sokévnyi tapasztalat volt a háta mögött, ha ennyire eltudta rejteni a gondolatait, és az érzelmeit.
Néma csönd ült a kórteremre, én pedig az ölemben fekvő ujjaimat bámultam.
- Milyen évet írunk? – kérdeztem halkan, félve nézve a perverz fószerra, aki még mindig mellettem volt. Szétnyíltak az ajkai, és hezitálást éreztem a sóhajtásában. Csúcs…
- A legfontosabb, hogy most gyorsan felépülj. A többit majd lassan megoldjuk – mondta kimért hangon, de kicsengett az az igazi óvó szeretet. Mi a fészkes fene folyik itt?!
- Csak egy évszámot mondj, az istenért! – húztam fel magam, ami egyáltalán nem segített a helyzetemen, bár kaptam fájdalomcsillapítót, és újra ellátták a fejemet, mikor beértünk a kórházba. A morfium itt már kicsit sem hatott.
Válasz helyett elfordult tőlem, kinézett a háta mögötti ablakon, és összerezzent.
- Mindent időben, Ash – mondta halkan, még mindig háttal nekem. Igazán kedves volt tőle.
- Utálom, ha Ashnek hívnak – szűrtem a fogaim között, mire megfordult és egy apró mosoly jelent meg az arcán. Megrázta a fejét, belefésült a hajába, majd rám pillantott.
- Hamarosan újra szeretni fogod – mondta a jósnők titokzatos hangján is túltéve, én pedig hátradőltem az ágyon. Utálom a kórházakat.
Behunytam a szemem, és elengedtem magam. Azt hiszem, akkor kezdett igazán hatni a sok gyógyszer, amit belém nyomtak. Sötétség borult az egész testemre, és valami erősen megragadott és lerántott a mélybe, hogy elszakadjak ettől a félelmetes világtól.
Órákkal később térhettem magamhoz, mert mikor kinyitottam a szemem és kinéztem az ablakon sötét volt, az utcai lámpák világították meg a szobámat is. Körbenéztem, és meg sem lepődtem, hogy a perverz fószer még mindig velem volt. Az ágyhoz közeli fotelben ült, és eltöprengve meredt a padlóra. Nem akartam újra magamra vonni a figyelmét, de ahogy megmozdultam a matrac úgy nyikkant meg alattam. Csúcs. Komolyan, csúcs!
Úgy voltam vele, hogyha már úgyis ennyire foglalkozik velem, rákérdezek, hogy mikor szándékozik elárulni, mi köti hozzám.
- Khmm… Szóval… Ki is vagy te? – szegeztem neki a kérdés kisebb makogás után, és újra láttam, hogy megremeg.
- Ash, mondtam, mindent időben.
- Szar válasz! Most! – ültem fel, de meg is bántam. Megmozdult az egész világ körülöttem, és hányingerem lett. A perverz fószer felugrott a székéből, és azonnal az ágyam mellett termett.
- Jól vagy? Hívjak orvost?
- Én csak egy kérdést tettem fel, és még arra sem válaszoltál. Minek válaszoljak akkor most a te két kérdésedre? – néztem fel rá, és felszisszentem, ahogy a kötéshez ért a kezem, pont oda, ahol a sebem volt.
- Ash! Ez nem vicces! Ha elmondom apának… – csúszott ki a száján a dühtől, de elharapta a mondat végét. Apának? Mégis miről beszél ez az…
Elkerekedett a szemem, és azt hiszem csillogni is kezdett.
- Te… – kezdtem, de belém fojtotta a szót.
- Igen, jóra gondolsz. De most had hívjam az orvost, kérlek, Ash – mondta esedezve, én pedig bólintottam. Te jó ég! Te jó ég!
- De… Mikor? És hogyan? És… – virultam ki, de egyből elfogott újra a pánik. Nem emlékszem rá! Nem emlékszem semmire!
- Hívom az orvost! – zárta le az ügyet, majd kirohant a szobából.
Zaklatott voltam, zavarodott, és a kiutat kerestem.
Lemásztam az ágyról, és éreztem a lábam alatt a hideg csempéket. A fejem tovább lüktetett, de tudni akartam, hogy mi folyik itt. Mit keresek én egyáltalán Németországban?
Kitámolyogtam a szobából, és elindultam balra a folyosón, miközben árgus szemekkel bámultak. Egy lány, a fején kötéssel, semmit takaró ruhában, cipő nélkül sétál a kórház kellős közepén, mint egy őrült. De ők nem tudták, amitől én annyira féltem.
Addig fordultam jobbra és balra, míg megtaláltam az információs pultot. Egy telt nő kedvesen, de idegesen mosolygott rám, és a nevemet kérdezgette, míg én a pulton heverő naptárra bámultam. 2011. 2011. június 16.
- Ash! – hallottam a perverz fószer hangját, aki valójában a bátyám volt. Remegve nyúltam a naptár után, de kikapta a kezemből, és magához húzott.
Nem emlékszem. Nem emlékszem semmire. Semmire, az elmúlt egy évből!