|
14.rész
2011.03.16. 14:50
Lökj
tovább,
Egy másik fekete napba
Számold az okokat a sírásra.
Egy
idióta sajtótalálkozó, egy idióta újságíró, több idióta újságíró, idióta
szervezők, idióta pólókban, idióta sapkát viselve, idiótaként vigyorogva a
pofánkba.
- De utálom az ilyet – suttogja Gustav, mire mind a négyünk arcán egy fintor
jelenik meg, egyetértve az előttünk szólóval.
- Most fog az jönni, hogy: Tom, eddig
hány lányt vittél az ágyadba? Mire azt válaszolom: Az nem számít, a fontos az, hogy téged még nem.
- És mi van, ha pasi kérdezi? – mosolyodik el Georg, bennem pedig megáll az
ütő.
Oké, hozzászokhattam volna a tényhez, hogy Tom nagy szoknyapecér, és nem fogja
a világ előtt felfedni, hogy amúgy bűnös viszonyt folytat a saját ikertestvérével,
de ne aggódjanak, még nem dugta meg teljesen. Még.
- Akkor egyszerűen elküldöm a francba! – dől hátra lazán a kanapén, én pedig
feszengve mocorgok mellette. Észreveszi és kérdőn pillant rám, mire megrázom a
fejem. Még mindig fáj a seggem a tegnapitól. Az a három ujj már nem kellett
volna.
- Bill, minden okés? – kérdi Georg, én pedig a pokolba küldök el, hogy ott
megtanulja, hogy fájós seggű emberhez nem szólunk, főleg, mikor ülnie kell.
- Úgy tűnik? – vakkantok vissza rá, mire az égbe szöknek a szemöldökei és egy
apró mosoly jelenik meg az arcán. Gustav az egyetlen négyünk közül, aki
semleges arckifejezést is képes produkálni. Tom és Georg összenéznek, és látom
a bajszuk alatt rejlő hatalmas vigyort. Rájuk szólnék, hogy: Kuss! de azzal nem
sokat érnék el. Csak még inkább felhúznám magam. Pedig most le kell nyugodnom.
Le-kell-nyugodnom! Nyu-god-nom! Lassan
belélegzem a levegőt és lassan kifújom, ez az Bill, jól csinálod!
Előre látom, hogy a mai napon még idegösszeroppanást kapok.
Peter jön be, és elég dühösnek tűnik. Mögötte David zuhan be, paprikavörös
arccal, és mind a ketten leülnek hozzánk.
- Ezt még én sem hiszem el – morogja Peter, David pedig csak bólogat. Ha David
csak bólogat, de nem beszél, akkor az lehet jó és rossz is. Jó, mert így nem
halljuk azokat a cifra szitkozódásokat, és rossz, mert ahhoz, hogy így elnyomja
benne az a valami a káromkodást, túl nagy dolognak kell lennie. Tehát: nagy gáz
van!
- Srácok – néz ránk David, és megrázza a fejét, és hangosan csettint a
nyelvével – Felraktak a netre olyan képeket, amin... Khm, Tom és Bill… Értitek
ezt ti! – néz ránk zavartan, és Peterre pillant.
- Olyan képek, amiken egymást elégítitek ki – mondja Peter szenvtelen hangon, a
gyomrom pedig apró pingpong labdává zsugorodik. Még a szívem is leállt egy
másodpercre, a légzésem felgyorsul, érzem, hogy izzad a tenyerem, és vörössé
válik a fejem.
Tom nézek, és megnyugszom. Nem csak én estem hatalmas pánikba.
- De… Nem egy ilyen kép került már fel a hálóra, összemostak minket, ennyi! –
mondja Tom, és még én is kihallom a remegést a hangjából. Ha nem lennénk most
ekkora pácban, és nem elégítenénk ki tényleg egymást, azt hinném, a düh miatt
van. Így viszont, hogy tényleg viszonyt folytatunk, inkább ara fogom, hogy be
van szarva. Ahogy én is.
- Igen, igen tudjuk. Nem is ezzel van a gond. Hanem, hogy nem látszódik rajta
semmi! Semmi! Mintha a szerkesztője a photoshopnál is jobb képszerkesztőt
használna! Olyan, mintha valódi lenne, és pont ez aggaszt mindenkit – néz a
szemembe, majd Toméba, és gyorsan folytatja – Persze mi nem hiszünk a képnek!
És be fogjuk bizonyítani, hogy hamis.
David még mindig némán rázza a fejét, mint aki képtelen elhinni, hogy ilyenre
képes akár egy képszerkesztő. Legszívesebben közölném velük, hogy nagy
valószínűséggel az a kép igazi.
- Láthatnám? – kérdem Peter felé fordulva, aki meglepődik.
- Öö… Az igazat megvallva… Nos, lássuk csak… - zavartan kutat a zsebében, majd
Davidra néz – Nálad van a kép?
David kizökken a gondolatsorból, és mélyen a szemembe fúrja a tekintetét.
Megremeg az egész testem tőle, és olyan érzésem van, mintha átlátna rajtam.
- Igen – bólint, és elővesz a felsője zsebéből egy összehajtogatott lapot.
Peter kikapja az ujjai közül és felém nyújtja. Elfogadom, de jól megfontolom,
hogy akarom-e látni. Az agyam azt súgja, hogy Nem, nagyon nem akarod látni!, de
belül érzem, hogy a végére kell járnom.
Tom meleg leheletét érzem a nyakamon, és a combját az enyémnek szegődve. Remegő
ujjakkal hajtogatom széjjel a papírt, és a pofámba virít, ahogy épp Tomot
szopom a székben, ő meg hátradöntött fejjel élvezi.
Bassza meg! suhan át a fejemen, és
Tomhoz fordulok. Elámult fejjel nézi magát, meg engem, meg ahogy épp a számban
van, én pedig úgy bevernék neki egyet.
Az egyetlen, ami megment minket, hogy nem látszódik a helyszín. Bár én pontosan
tudom, hogy hol merészkedtem ennyire közel a végemhez, és a banda végéhez is.
- Ez hamis. Sosem vágnék ilyen fejet, miközben valaki leszop. És főleg nem
vágnék ilyen fejet, miközben Bill leszop! – humorizálja el Tom, és kiveszi a
kezem közül a lapot, majd apró darabokra tépi – És ezt megmondom a pióca
újságíróknak is. Elegem van, hogy állandóan buzinak néznek minket, és hogy azt hiszik,
egymást basszuk!
A vége olyan jóra sikeredik, hogy még én magam is elhiszem, hogy az a kép egy
átverés, valamelyik antifan agyszüleménye, hogy tovább keserítse az életünket.
De aztán beugrik a kép, és hogy én tényleg megtettem.
Ez a kép valódi!
- Nem akartuk felnagyítani a dolgot, de mivel eddig senki nem talált benne
egyetlen egy hibát sem, vagy arra utaló jelet, hogy a kép szerkesztett, az
egész világ fel van bődülve. Kint éhes emberek fognak rátok várni, és meg
vannak győződve arról, hogy ti… együtt… értitek! – néz ránk elmosódva Peter, én
pedig majdnem szemen röhögöm.
Nem egy oldalon jártam már, ami velünk foglalkozott, és mellesleg többnek állította
be a testvéri kapcsolatunkat Tommal, mint ami igazából volt. Persze ez már csak
a múlt, és amit akkor undorítónak, és teljes mértékig visszataszítónak
tartottam, azért most majd’ megőrülök. Lehet már azoktól a lapoktól romlottam
meg.
Körbenézek a szobában, és a sárgára festett falak, a pasztellszínű lámpák, a
rózsafa szekrények, és a vajszínű bútorok mind vigyorogva pillantanak rám,
mintha tudnák a titkomat. Egyből rám jön a hányinger, és inkább a padlót
bámulom tovább.
- Köszönjük, nagyon rendes tőletek – szól Tom, még mindig olyan közel hozzám,
hogy a hangja megrezgeti az egész testemet.
Míg a többiek ezt a kényes témát hanyagolva tovább beszélnek, én épp azon töröm
az agyam, hogy hányszor kéne a falnak mennem fejjel, hogy meghülyüljek,
elveszítsem a memóriámat, vagy legalábbis ne emlékezzek ilyen tisztán arra a
percre. Abba belegondolni, hogy az a valaki meg hogyan tudott minket lekapni,
kész őrület!
Néhány perc múltán beszól az egyik szervező, hogy mehetünk, mire mindannyian
felállunk és elindulunk. Georg és Gustav megy elől, így Tom az utolsó
pillanatban elkapja a karom és visszahúz az ajtóból.
- Bill, minden okés? – kérdi ő is, amit Georg is, nekem pedig kezd nagyon
elegem lenni.
- Tom, tudják! Tudják! – suttogom visszafojtott
hangon, és akkora kétségbeesés ül ki az arcomra, hogy a sírás kerülget.
Tom megrázza a fejét, és helyesbít a kijelentésemen:
- Nem, csak azt hiszik, hogy tudják! Mi, mi tudjuk. Ők nem. És nem is tudják
bebizonyítani. Az a kép hamis.
- Dehogy hamis… – kezdek el ellenkezni, de közbevág.
- Hamis. Megnéztük, és látszódik, hogy nem mi vagyunk rajta valójában. A kép
hamis, Bill. Te is ezt fogod mondani – mondja halkan, és közben mélyen a
szemembe néz. Remegő ajkakkal bólintok, és követelem a lelkemtől, hogy szedje
össze magát, de gyorsan!
- Nem lesz semmi baj – suttogja, ahogy megölel. Beszívom a teste illatát, és
érzem, hogy elgyengülök és elönt a forróság. A fenébe is! – Majd ha hazaértünk – csókol bele a fülembe, és én
pontosan tudom, mire érti.
Kis késlekedéssel mi is elfoglaljuk a helyünket az asztalnál, és hangtalanul
imádkozom, hogy elég dühöt és iróniát vigyek bele a hangomba, ha arról a képről kérdeznek minket.
Helyettem viszont Tom intézi el a dolgot. Nekem az összes sejtem remeg, ahogy a
kivetítőre felnagyítva megmutatják a képet. Behunyom a szemem, és elengedem
magam. Hagyom, hagy mondja Tom a magáét, meg sem hallom, jobb is így.
Mikor kinyitom a szemem sóvárgó, nyáladzó szemek vizslatnak engem, Tomot és a
képet. Szánalmas gondolom magamban,
de majd’ felborulok a székkel együtt, ahogy Tom a combomra teszi a kezét.
A vérem irgalmatlan gyorsaságban jut el nagyon közel a kezéhez, és nem csak a
testtartásom keményedik meg. Itt? Most? Megőrült ez?
Csúnyán, nagyon csúnyán nézek Tomra, aki a termet bámulja, mintha nem is tudna
a tettéről. Végül rám pillant, és elvigyorodik, miközben a piercingjével
játszadozik.
- Megöllek – formálom a számmal hangtalanul, mire megvonja a vállát, és közel
hajol hozzám, mintha valami fontosat kéne a fülembe súgnia. Persze az a fontos
igazából csak az, hogy kedveskedni akar egy kicsit. Kedveskedjen mással, és
máshol!
Kérdeznek tőlem valamit, de mivel az összes vérem egy helyre tódul, így elég
nehezen tudom felfogni, hogy nekem beszélnek.
- Te-tessék? – nyögöm kábán, ahogy Tom kigombolja a nadrágomat, és lassú mozdulatokkal
masszírozni kezdi a farkam. Meg fogsz
halni, te szemétláda!
- Napvilágot látott egy másik kép is, amin te vagy látható, és egy lány.
Csókolóztok. Mit szólsz ehhez? Sokszor mondtad már, hogy évek óta nem volt
kapcsolatod, sokan úgy gondolják, hogy csak titokban tartod, nehogy fanokat
veszíts.
Ez teljes mértékben hülyeség! Nincs barátnőm, és ameddig Tom így cirógat, nem
is lesz!
- Khmm... Azon a képen sem én vagyok, ahogy az előzőn sem – bólintok és nagy
erőfeszítésbe telik, hogy ne adjak ki, semmilyen félreérthető hangot.
Az újságírón látszódik, hogy még többet várna válaszként, mire a kezeim közé
temetem az arcomat. Rohadj meg, Tom Kaulitz-Trümper!
Egyszerűen csak rohadj meg, mert olyan jó
vagy az ágyban! És ha most rögtön nem csókolsz meg, esküszöm, nem szólok hozzád
két hétig!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
