Azt hiszem, itt az idő, hogy feladjam.

Seggfej. Egyszerűen egy seggfej vagyok.
Nem tudhatja meg, hogy mit érzek. Nem tudhatja meg, hogy berezeltem. Rohadtul berezeltem.
Azt kívánom, bár tudna olvasni a gondolataimban. Bár érezné azt, amit én. Bár megértené, hogy milyen nehéz ez számomra. Hogy mindennél jobban szeretem én is.
Most nem lehetek bunkó, vagy menő. Ahhoz túlságosan átlát rajtam. Tudja, hogy mindez csak egy álca, egy fal, mely elrejti az igazi kívánságomat. Billt.
Tudom, hogy sokszor voltam vele szemét, és sokszor ok nélkül vágtam a fejéhez dolgokat. De meg kell értenie, nekem ez nehéz. Nagyon nehéz.
Nehéz néznem, ahogy csalódik bennem. Bennünk. Nehéz néznem, ahogy eltol magától, és kilép a szobából. Meg akarok szólalni, utána menni, de nem megy. Olyan nehéz.

- Hé, öreg, figyelsz te?
Georg hangja olyan a fülemnek, mintha végighúzná valaki a körmét a táblán. Legszívesebben mind a két fülemet befognám.
- Rád? Nem – mondom közönyösen. Isten őrizz, félre ne értsd, Georggal jó haverok vagyunk, főleg, hogy több éve nap, mint nap látom. Csak épp néha jó húzni a másik agyát.
- Hát, ha már rám nem figyelsz, legalább Billre igen.
Rá sem sandítok, így is tudom, milyen fejet vág. De megadom neki, amit akar.
- Igen, összevesztünk. Mi ebben a nagy dolog? Talán tilos? – kérdem, miközben rá emelem a tekintetem. Furcsa érzés fog el, hogy a padló pásztázása után Georg fejét kell pásztáznom.
A kérdésemre csak megvonja a vállát és a gitárjával kezd bütykölődni. Hasznos segítség vagy te is…
Órákig csak ülők, és ’játszok’ a gitáron, persze Georg lemondó sóhajtásai közepette. A fejemhez vágja, hogy inkább húzzak el a közeléből, nem bírja a bioritmusa, ahogy az én negatív energiám körbekeringi őt. Itt töprengtem el azon, hogy sok gitárom van, egyet ha összeverek a fején, az nem nagy kár még.

Mire észbe kapok, besötétedik, és alig vannak már a stúdióban. Mindenki hazamegy, a szeretteihez, a szerelméhez, a családjához. Engem pedig egy csalódott testvér vár otthon. Lehet nem is vár. Utál, akkor miért várna rám? Megértem, hogy most nem akar látni. Talán jobban is tenném, ha nem mennék haza.
- Francba… - morgom és visszateszem a gitárt a tokjába. Georg már rég lelépett, azt mondta egyedül hagy a súlyos lelki állapotommal, mert most magammal kell megvitatnom, hogy hogyan tovább. Lehet néha értelmes mondatok is kijönnek a száján.
Kutyaugatás szűrődik be kintről, és pár perc múlva megjelenik Bill. Beviharzik a szobába, és amint meglát, megtorpan. Isten tudja miért, de úgy érzi mind a két lábam, hogy egyenes üzemmódba kell állítaniuk magukat.
Bill elfordítja a fejét, és rám sem néz, kerüli a szemkontaktust, mintha leprás lennék. Mondani akarok neki valamit, sok dolgot, de mind kifolyik az agyamból, ahogy nézem őt.
- Bill… - szólok hozzá, és hangosan megköszörülöm a torkom, majd megakadok. Ez eddig oké, de hogyan tovább?
Mondjam meg neki, hogy tudom mekkora idióta elmebeteg állat vagyok, és sajnálom? Vagy térdeljek le elé, és könyörögjek a megbocsátásáért?
Azt hiszem, a legjobb lenne, ha…
- Még ma, ha lehet. – mondja hűvös hangon, kizökkentve a gondolatomból.
Nem látok más lehetőséget. Ha már úgyis állok, veszem a fáradtságot, és mellé lépek. Talán furcsának kéne éreznem, hogy ennyire közel enged magához, és hogy én is ezt teszem. Hagyom, hogy belém égesse magát. Hiába, imádom, ha fáj.
Ahogy közelebb kerülök hozzá, hátrálni kezd, egészen a falig. Mikor a háta nekiütközik a falnak kérlelve néz rám, és szinte segélykiáltásokat küld a szemével az ajtónak. Mind hiába, a kétségbeesése most nem állít meg.
Teljesen nekinyomódok, olyan közel simulok, hogy az ajkaink összeérnek. Tudom, nem minden vitára ez a megoldás, de másképp nem tudom megoldani. Másképp nem tudom elmondani neki.
- Szeretlek… - suttogom lassan, szinte tagoltan, és próbálok úgy a szemébe nézni, hogy ő elfordítja a fejét. Erre aztán rám pillant, nyel egy nagyot, és kétely suhan át az arcán.
- Szeretlek – mondom újra, most végre úgy, hogy láthatom a gyönyörű barna szemeit. Furcsa érzés tölt el, szinte repülök, és észre sem veszem, de egy mosoly terül szét az arcomon.
Szeretem. Csak szeretem.
Átölelem, és olyan szorosan tartom a karjaim között, hogy ne tudjon többet elszabadulni. Végigsimítok az ajkaimmal a nyakán, és érzem, hogy megremeg. Kapaszkodik belém, nehogy összeessen, én pedig erősen megtartom.
Akarom őt. Az összes idegesítő tulajdonságával együtt, így, ahogy van. Akkor is, ha túl érzelgős hozzám képest, és állandóan hajtogatni fogja, hogy imád. Elviselem, mert ezt akarom.
Őt akarom. Végre teljesen őt akarom.
- Attól, hogy most kihúztad magad a csávából, még nem adom meg magam – nyögi a fülembe, de tudom, hogy csak büntet. Ha nem akarná, nem állna a farka.
Elfogadom a büntetésemet, megérdemlem. Csak ne hagyjon ott még egyszer egyedül.

És azt hiszem itt az idő, hogy elfogadjam.