Elindultál egy ösvényen, mely végtelennek, és egyre sötétebbnek tűnik. De ne félj, ha képes vagy legyőzni saját határaidat, és rájössz, ki is vagy valójában, meglátod az ösvény végén a fényt. Ha pedig odaérsz, meglátod, Ő mindig ott várt rád. Csak meg kellett találnod.

A vírus, ami egyik pillanatról a másikra döntött le a lábamról, olyan gyorsan ment, ahogy jött. Aztán kiderült, hogy nem vírus, hanem elrontottam a gyomrom. Vagy inkább a Tommal való kapcsolatom rontotta el, nem anya sütési módszere.
Tom mind a kemény négy nap mellettem volt. Szinte már idegesítően anyáskodott felettem. Ha anya ezt látta volna, megdicséri, és közli vele, hogy most egy hétig nyolc után is hazajöhet. De rég volt, te jó ég!
Bár a nyakamon lógott a nap 23 és fél órájában – azt a fél órát általában a WC-n töltötte – nem bántam. Mindig volt miért felkeltenem az ágyból, és kirohantatnom a konyhába, vagy esetleg máshova. Ha pedig felkeltem olyan szúrós szemekkel nézett rám, hogy a szívem megszakadt. Nem mintha visszafeküdtem volna, csak mert rám nézett.
Aztán végre eljött a várva várt gyógyulás. Egy reggel arra ébredtem, hogy újra van rendes étvágyam, és legszívesebben felfalnám az egész hűtőt. Tom persze lefogott, és mérsékletre kérlelt, nem érette meg, mennyire éhes vagyok. Maci éhes.*
Végül salátát ettem. Nyuszi lettem.

Tom épp nincs itthon. Nem bánom, bár jól esik, hogy mellettem volt a nehéz napokban, örülök, hogy végre egyedül is lehetek. Mászkálhatok kedvemre, szívhatom a cigit lelkiismeret-furdalás nélkül, és így senki nem figyeli, mit rakok a számba. Ne gondolj semmi rosszra, én az ételre értettem.
Miután megeszem a könnyű ebédemet, ami kimerül egy szelet csokiban, úgy döntök, ideje zuhanyozni. Nem mintha bűzlenék. De furán érzem magam, és azt hiszem nem csak testileg, de lelkileg is meg kéne már tisztulnom. Először kezdeném a testivel. Az könnyebben működik.
Előszedek egy tiszta törölközőt, beállítom a víz melegségét, ledobom a cuccaimat, és bemászok a fülkébe. Ahogy állok a tus alatt és dől rám egy csomó víz, rájövök, hogy hiányzik egy kád az életemből. Olyankor jut ez eszembe, amikor semmi energiám nincs állni, és bármit megadnék, hogy leülhessek, vagy végignyújtózkodhassak a meleg vízben. Vastag habréteg között, amit ide-oda fújkálnék.
De rájövök, hogy ez is csak egy álom marad, mint az is, hogy egyszer meg tanulok főzni. De úgy igazán, mint a szakácsok. Hogy mindenféle és fajta különlegességet összeüthessek percek alatt, ami után mind a tíz ujját megnyalná az ember. Hiába, nem az én világom a konyhai sütkérezés.
A tusolás végeztével próbálok nem elcsúszni a fülkében kilépés közben és a csípőm köré tekerem a törölközőt. A meleg után a hirtelen jött hidegtől érzem, hogy elsápadok, és elfog a hányinger. Mély levegőt veszek, és lassan kifújom.
- Minden oké?
Tom hangját hallom, de úgy zúg a fülem, és a fejem is elnehezül, így nem tudom hova tenni, mégis hol áll. A kézmosó kagylóhoz sétálok, és rátámaszkodom.
- Aha, persze… - hallom a választ, ami állítólag az én hangom, bár ebben eléggé kételkedem. Olyan fakó és idegen, hogy kiráz tőle a hideg. Ilyen sem volt még.
Lehajtom a fejem, és még egy mély levegőt fújok ki lassan. Kezd jobb lenni, de még mindig a fülemben dobol a vérem, és így nehéz nem gondolni a hányásra.
Tom hideg kezét érzem az én forró hátamon, és a kezemen.
- Inkább feküdj le – mondja csendesen, és érzem a mozdulataiból, hogy felkészül rá, hogy bármelyik pillanatban elkapjon, miközben én a föld felé zuhanok.
Nem ellenkezem, nincs is értelme. Tényleg jobb lesz, ha ledőlök, és pihenek. Kint egyébként is már sötétedik, nem sokára úgyis eljön az alvás ideje. Legalább meghosszabbítom pár órával a rekordomat, és még frissebben ébredek fel holnap reggel. Ebben nem látok semmi rosszat. Ellenvetésem sincs.
Tom átkarolja a csípőmet, és úgy vezet az ágyhoz. Ott leülök, ő pedig mellettem foglal helyet. Elsimítja a szemem elé lógó tincseket, és azokat is, amelyek őt zavarják az én nézésemben. Mindeközben cselesen a homlokomra teszi a kezét, hogy megnézze, nincs-e lázam.
- Csak rosszul lettem. Túl forróra állítottam be a vizet a zuhanyzóban, ahhoz pedig a szobahőmérséklet is jéghidegnek tűnik. Pár perc és elmúlik… - mondom már több élettel a hangomban, és Tomra pillantok egy gyenge mosollyal. Nagyot sóhajt és meglepődésemre magához ölel.
- Máskor elégedj meg a langyossal, légy szíves – mormolja lágyan a fülembe, én pedig szinte elolvadok a karjaiban. Ha eddig nem lett volna túl gyors a szívverésem, akkor most száz százalék, hogy szívrohamom van.
Mikor percekkel később is így ülünk, kezdem úgy érezni magam, mint egész nap. A színem is visszatér, elmúlik a fülzúgásom, a fejem sem akar ólomsúlyúvá válni, és nincs hányingerem. Tom pedig még mindig erősen fog, így ölel, miközben az arcát a hajamba temeti.
- Ne haragudj, amit anyáéknál csináltam… Nem volt helyén való. Pocsék egy időzítés volt…
Elmosolyodom, és felnézek rá. Végre egy értelmes mosolyt virítok rá, majd megcsókolom. De úgy igazából, hogy mikor a végén elválunk, még többet akarjon, és ziháljon. Hogy lássam a szemében a szenvedélyt, és hogy kíván.
Mikor eltolom magamtól, erősen húz magához és beleharap az ajkaimba. Követelőzően, türelmetlenül, mintha az utolsó pillanatokat élnénk meg. A keze a tarkómról végigcsúszik a gerincem vonalán, amitől kiráz a hideg, és erősen megszorítom a fonatait. Aprót sóhajtok a csók közben, és érzem, hogy ezzel az utolsó idegszálát is elszakítom. A nyelve erősen tör utat az én számba, hogy játszhasson az én nyelvemmel. Végighúzom az ujjaimat a nyakán, és érzem, hogy beleremeg az érintésbe, és még erősebben szorít magához.
Azt kívánom bár így maradna örökké. Már az sem érdekel, hogy a testvérem. Szeretem. Szeretem, jobban, mint akárki mást. Jobban, mint magamat.
Ahogy végigdönt, az ágyon behunyom a szemem, és az összes kétség elpárolog a lelkemből, a szerelem és az örök kívánat marad már csak. Ahogy végigsimít a combomon, azt kívánom, bár én is ilyen könnyű helyzetben lennék, hogy ezt megtegyem. Amikor az ujjai finoman végighúzzák a bőrt a péniszemen, és egy nyögés szakad ki a torkomból, rájövök, hogy most van itt az ideje.
Kinyitom a szemem, és azokban a gyönyörű mandulavágású barna szemekben elveszek.
- Szeretlek… - suttogom, végigsimítva az arcán.
Egy pillanatra megfagy a levegő körülöttünk. Az ajkai szétnyílnak, a szemeiből eltűnik a fény, helyette valami sötét üresség lesz.
Most döbbenek csak rá, hogy egy idióta álomban ringatom magam. És amit érzek, az hamis.

Ha rájössz, hogy az ösvény, amin haladsz nem a te számodra kijelölt út, elcsüggedsz, és feladod. Kiderül, hogy az út végén nem volt ott senki, és te újra egyedül vagy. De ha felveszed a harcot a sorsod ellen, megtalálod a kiutat a sötétségből. Csak higgy magadban, higgy Benne!

*a németek a farkas éhes vagyokja Bärenhunger, ami magyarra fordítva maci éhes xD