Amitől félsz mindig bekövetkezik. Idővel, de jelentkezni fog. Ahogy az is, hogy megváltozol. Félsz a változástól, félsz, hogy rossz lesz, fájni fog, esetleg a körülötted lévő emberek nem fogadnak el úgy, nem fogadjál el, amivé váltál. De ők is változni fognak. Idővel. Mindenki változik. És el kell fogadnod azt, ami belül vagy. Vagy ne is akarj élni.

A vidd innen a mocskos kezed, és hogy szinte hallottam, ahogy az összes csontja hatalmasat dübben a padlón hatásosnak bizonyult. Hatásos volt az ellen, hogy tovább fogdosson. De így felébresztettem az alvó oroszlánt. És itt most ezt nem anyára értem.
- Normális vagy?
Tom szokott hülyeségeket kérdezni. Ezt is annak tartom.
Miután fél óráig ordított, majd még két óráig rám sem nézett és hozzám sem szólt, aztán meg még négy óráig csak azt kellett hallgatnom, hogy úgysem vették volna észre, kezdem úgy érezni, hogy nem vagyok normális. Vagy ő nem normális. A második rész jobban tetszik. Legyen ő dilis.
- Mi bajod van? – kérdi felhúzott szemöldökkel, épp nem az utat figyelve. Némán böktem ki a szélvédőn, de nem reagált rá semmit. Csak dilis.
- Most az, hogy életveszélybe sodorsz a bámulásoddal. Az utat lesd így, ne engem!
Trükkös szófordulatokat váltottunk alig hat és fél óra alatt. De sajnos ki is fogytunk ennyi idő alatt mindenféle szitokszóból, úgyhogy maradt az értelmes beszéd. Fene.
Mielőtt megkérdeznéd: nem, nem hagytam magam. És azt sem, hogy… Khm, megtegye. Épp elég gondom van, nem kell, hogy még emiatt is szarul érezzem magam. Majd… Egyszer eljön annak is az ideje. Ami nem most lesz. Legalább nem tervezem, hogy a következő hetekben csak úgy szétenném a lábam. Addig nem, amíg Tom meg nem komolyodik legalább egy kicsivel. Úgy érzem, mintha én is csak arra kellenék. De ahhoz túl undorító perverz alaknak kéne lennie. Ismerem annyira a testvéremet, hogy ilyet nem tenne. Csak úgy, nem.
- Nem értem mi bajod… - mormolta az orra alá, és végre nem engem vizslatott a hatalmas gomb szemeivel.
Nem mondhatom meg neki, hogy félek. Akkor túlságosan is hagynám magam lealacsonyítani és törékenynek is tűnnék. Meg beszarinak. Kell a fenének az, hogy jót röhöghessen rajtam. Így is össze vagyok zavarodva, nincs kedvem még az ő vigyorát látni.
Kibámulok az ablakon és egymás után figyelem az elsuhanó fákat. Emlékszem, kiskoromban mindig rosszul voltam, ha apa túl gyorsan vezetett. Aztán kiderült, hogy pontosan emiatt hánytam állandóan, ha autóba ültem. Sosem a fákat szabad nézni, hanem a táblákat. De ő ezt akkor nem érthette. Mindig is le akartam fotózni a jobbra-balra hajlongó koronákat, a zöldben villogó apró bokrokat, azokat a vékony fákat, melyek alig értek túl rajtam. Persze mára meg ők is megerősödtek, és megnőttek, ahogy én is. Ágakat növesztettek, amiken egyre több és több levél nyújtózkodott. Ha elkaphatnék a rohanás közben egyet-egyet és hazavihetném biztos félve őrizném őket.
A fák suhanása lelassul, már nem csak zöld foltokat látok néhányból. Elfordítom a fejem, és látom, hogy egy piros lámpa állít meg minket a további macska-egér játékban. Macska-egér játék köztünk és az Idő között. Vajon sikerül-e időben visszaérnünk, vagy az Idő kacagva nyer?
Tomra nézek, épp ásít egy hatalmasat, én pedig belülről szinte elolvadok. Megdörzsöli a szemeit, majd sebességet vált, és újra elindulunk.
Hatalmas lökést érzek, hogy megfogjam a kezét, odahajoljak hozzá és megcsókoljam, vagy egyszerűen csak a combjára tegyem a kezem. Miért kell ilyen bonyolultnak lennie? Miért kell mindent ilyen bonyolultan csinálni? Miért nem lehetünk egyszerűen csak egyedül, minden rossz és probléma nélkül? Elbújnék vele, egy lakatlan szigetre, ahol senki más nem találhat ránk. Elbúcsúznék anyáéktól, a világtól, az egész élettől. Csak miatta. Tom miatt.
Vajon ő is így érzi? Ő is szeretne megszökni velem, és kettesben lenni? Vagy ő mindenkivel ezt akarja, főleg ha van hely, ahova be tudja rakni a…
- Hé, megjöttünk… - simít végig a karomon Tom, és úgy érzem, mintha valami földöntúli hang suttogná bársonyosan a fülembe, hogy végre otthon vagyok. Tomra pillantok, kedvesen mosolyog, a ház felé int, és mielőtt kiszállna, még megszorítja a kezem.
A kezeim közé temetem az arcom, és nagyokat lélegzek. Nem lehetek annyira idióta, hogy ilyenekre gondolok. Tom több nekem, mint egy kaland. Ő a testvérem. Az ikrem! És tudom, hogy ő is ugyanazt érzi, amit én. Bár néha teljesen rácáfol erre.
Remegő térdekkel kászálódom ki a kocsiból, becsukom az ajtót, és Tom után szédelgek. Érzem, hogy forró a homlokom, hogy folyik rólam a víz, belülről pedig valami egyre csak kavargatja a szerveimet.
Mire beérek a házba, és becsapódik mögöttem az ajtó, szinte semmi erőm nem marad. Ahogy hallom az ajtót a keretnek dübbeni összerezzenek, és majdnem üvöltök egyet. Csak azért nem teszem, mert tudom, hogy azzal is a saját állapotomat rontanám.
Épp megtalálom a fürdőt máris a WC előtt térdelek. Szinte érzem anya omlettjének izét, igaz sokkal visszataszítóbb, mint valójában. Magam is meglepődöm, hogy mennyi kaja képes csak úgy visszamosolyogni az arcomba. Miután lehúzom a WC-t és kilépek, hogy megmossam az arcomat Tomba botlom.
- Minden oké? – kérdi aggódó arccal, még a szája is fura alakot vesz fel. A tükörbe nézve látom, hogy tiszta sápadt vagyok, karikák vannak a szemeim alatt, és bevérzett a szemem. Magamban épp ironizálok, hogy milyen szerencse, hogy még így is tökéletesen festek, de elkap egy szédülési fuvallat, így Tomnak dőlök, aki „Ho-hó”-zik, elkap, majd a szobámba cipel.
Magamtól omlok az ágy puha párnái közé, Tomnak még csak löknie sem kell hozzá. Kicsit meg is lepődik, utánam kap, majd mikor már látja, hogy elhelyezkedtem kedvem szerint az ágyon, visszarohan a fürdőbe, és egyedül hagy. Percekig csak a rohanás hallom, meg ahogy koppan a cipője az emeleten, és hogy valakivel idegesen beszélget. Tom megőrült. Velem kéne diskurálnia, hogy mi bajom, nem magával megbeszélni, hogy mi legyen.
Kis idő múltán berobban a szobámba, és fölém hajol
- Felhívtam a dokit, hogy mi legyen. Azt mondta, hogy valószínűleg csak egy vírus, de elmondta, milyen gyógyszert vegyél be. Megjegyeztem, utánanéztem, és van itthon. Két perc, és hozom egy pohár víz társaságával – hadarta el erősen kapkodva a levegőt, majd csak nézett egy pillanatra.
Miután megkaptam a gyógyszert, Tom hajthatatlan volt, és velem akart aludni. Odabújt hozzám, én pedig közöltem, hogy így fogja a legkönnyebben elkapni ezt a vírust. Már ha vírus, és nem csak felfordult a gyomrom a saját idióta és undorító gondolataimon.

Amint a lázam lement, és nem tomboltak Elvis Presley dalokra a belső szerveim, elaludtam. Nehezen bár, de sikerült. Néha felriadtam, hogy Tom nincs mellettem, aztán észrevettem, hogy egyszerűen csak átfordultam a másik oldalamra, és emiatt nem látom. Az ölelését viszont éreztem, és hagytam, hogy magához vonjon. Jó erősen. Szükségem volt rá.

Ha elfogadod, hogy mivel járt a változásod, észreveszed, hogy valaki mindvégig melletted volt. És most is ott van. Őt nem érdekli, hogy mivé váltál. Veled együtt változott azzá, amivé te is. Csak hogy együtt lehessetek mindent átvészelve.