Néha a legrosszabb pillanatok számítanak a legviccesebbnek is egyben. Ha például a legjobb barátnőd kutyája lepisili a cipőd. Hiába zsörtölődsz, te is tudod, hogy ez már röhejes.
De vannak azok a rossz pillanatok, amik elsőre viccesek, de a következő másodpercben az egész életed romba dől miatta.
Játsszuk el, hogy csak vicc volt! Egy borzalmas vicc, amit nem élsz túl.

Igazából mindig is tudtam, hogy észosztásnál Tom nem kicsit lemaradt a sorban mögöttem. Ő úgy érezte, erre nincs szüksége, így inkább megvárt az ajtóban. Rendes volt tőle, nem? Már akkor is túl sokra tartotta magát.
Ma már annyira nem vicces. Főleg, hogy annyi esze sincs, hogy a saját otthonában ne rúgjon be! A szüleink előtt! Persze nem gyerek már, azt tesz, amit csak akar. Én épp csak a miatt rágom tövig a körmeimet, hogy így elfecsegi a mi közös kis mocskos titkunkat.
A nagyobb gáz akkor jött, mikor az egész család lerészegedett – kivéve engem. Azt hiszem, én vagyok az egyetlen értelmes ember, aki a házban van. És a ház környékén is, megmerem kockáztatni.
Ahogy egyre több alkohol fogyott, egyre sötétebb lett, és mire felnéztünk az égre a grill mellől már a csillagokat láttuk. Mindenki – még Tom is – gyönyörködött benne, igaz addig, amíg ki nem állt a nyaka, és nem kellett hánynia. Ilyenkor jön az, hogy mindenki nyers szavakkal csak az igazat akarja a körülötte lévő embereknek elmondani. Hiába bizonygattam, hogy nem szükségem tudnom minden fontos dologról, nem hagytak békén. Emellett pedig egyszerre öt féle piát dugtak az orrom alá, hogy húzzam meg, de addig nem vehetem el a szám elől, míg valami is van az alján.
- Nyusziiiiii – csücsörített Tom, én pedig a közelben lévő asztalra tettem az üveget.
- Vagy inkább megfontolt? – vágott közbe anya, akinek az arcán két piros csík jelent meg a túl sok alkoholfogyasztás miatt.
Egyedül már csak abban reménykedtem, hogy semmi nem fog történni ezen az estén már. A következő pillanatokban, miközben kibeszélték a magánéletemet, elég barbár módon felboncolva a lelki ügyeimet is mellé véve, próbáltam őket beterelni a házba, miszerint későre jár, aludjunk már, az istenit! De hajthatatlanok voltak. Túl jó kedvük volt. Ha tudták volna, hogy az én gyomrom meg pingpong labda méretűre rándult össze, akárhányszor Tom kinyitotta a száját. Gondoltam arra is, hogy megfogom a grabancánál és beviszem a szobájába. De tartottam attól, hogy megszólal, és valami olyasmi jön ki a száján, hogy: Bill, tegnap persze nem akartad. Így begerjedtél? vagy esetleg: Hát rendben, de te leszel alul, édes!
Nem élném túl, ha eljárna a szája.
- Bill, kicsim, miért nem lazítasz te is egy kicsit? – kérdezte anya, és előrehajolt a székben, majd egy pillanat múlva a mellette ülő Gordon felé dőlt, aki mivel úgy szint az ütős mellett voksolt épphogy elkapta anyát, de még így is a földön ült félig. Nem szeretném elmagyarázni a pózt, jobb lett volna, ha nem is látnám. És ha Tom sem látná.
- Vajon két pasinak is könnyű lenne így?
Persze Tom mindig Tom, így a leginkább a hangos hozzászólásaival tud leégetni, esetleg felidegesíteni. Itt most az első van a trónon.
Anya és apa kitágult szemekkel bámult rá, majd rám. Anya arcára kiült a félelem, a zavartság és az aggodalom kevert válfaja, én pedig próbáltam egy mosolyt csalni az arcomra.
- Tom, mekkora buzi vagy! – veregettem meg a vállát, és csúnyán néztem rá. Egyszerre nevettünk fel, igaz ő tényleg viccesnek találta, amit mondtam. Én csak menteni akartam a helyzetet. Menteni az életünket, amit anya és nagy valószínűséggel apa is kiirtott volna, ha rájönnek, hogy az édes drága kisfiúk tényleg ki akarja próbálni eme kellemesnek nem tűnő pozitúrát.
Szerencsére megúsztam további Tom hozzászólások nélkül az estét, egy órával később pedig végre mindenki megtalálta a helyét.
Így is késő hajnal volt, de pár órával később, mikor a nap első fénysugarait nyújtóztatta, arra ébredtem, hogy Tom áll az ágyam mellett. Kinyitottam a szemem és kevésen múlt, hogy nem ordítottam el magam.
- Mi van? – kérdeztem suttogva, de minél több nem akarlak itt látni színt belevittem.
Válasz helyett megrázta a fejét, és befeküdt mellém. Közelebbről megpillantva láttam, hogy az arca gyűrött, és olyan, mint a mosott szar. Egyáltalán nem festett sármosan, sem szexisen, és még büdös volt a szája is.
- Ne, Tom! Ha anyáék megtudják, hogy itt aludtál tuti rájönnek mindenre!
Jó erősen eltoltam magamtól az ágy szélére, csak hogy majd’ leessen. De megkapaszkodott, és visszanyomott. Hiába, sokkal erősebb, mint én.
- Majd azt mondom, hogy rémálmom volt, féltem, és te, mint jó testvér, hagytad, hogy veled aludjak. Ne aggódj már annyit Bill, így csak magadnak ártasz.
Nem, egyáltalán nem győzött meg. Átlátszó egy szöveg. Tom, meg az, hogy csak úgy a rémálma miatt mellém bújjon. Még mindig azt hiszi, hogy anyáék hatévesnek kezelik? Lehet, hogy a kisfiuk maradunk, de nem hülyék.
- Maradhatsz, ha még reggeli előtt átmászol a szobádba, lehetőleg úgy, hogy senki se lásson meg! Különben véged! – fenyegetésképp még a mutatóujjamat is felmutattam, és nagyon dühösen néztem. Nem túl sok aratott sikerrel. Tom arcán egy bárgyú mosoly jelent meg.
- Igenis, anyuci! – bólintott, bebújt a paplan alá és magához húzott.
Hogy kifejezzem nemtetszésemet, hátat fordítottam neki. Nem baj, így is átölelt a csípőmnél és éreztem a leheletét a tarkómon. Kirázott a hideg, és nem tudtam tőle aludni. Zavart és egyszerre jól is esett.
Mivel megmozdulni sem tudtam igazán, és Tom már aludt, ide-oda raktam a párnát a fejem alatt, hátha működik. Semmi. Nyűgös lettem, és ideges. Aludni akartam, de persze Tomnak muszáj volt megint bezavarnia.
A nap már teljesen besütött a szobámba, amikor még mindig fent voltam. Még utoljára megigazítottam a párnát, majd a paplant is, mivel fáztam egy picit, mikor hátulról egy ideges ’tch’ hang hallatszódott.
- Miért nem bírsz egy helyben maradni? Nem fognak rájönni semmire. Nyugodj már meg.
Tom volt. Miközben beszélt éreztem a meleg levegőt a tarkómon, majd a nyakamon is. Aztán, hogy megcsókolja a tarkómat, és lentebb, a keze pedig a hasamról a nadrágon csúcspontjára csúszott. Hatalmasat nyeltem, és teljes testemben megmerevedtem. Valami más is megmerevedett. Basszus.

Ez történt eddig. Én még mindig itt fekszek, Tom még mindig húzza az agyam – és azt hiszem mást is akar húzni majd. Könyörögni fogok, hogy ne tegye. Nem teheti meg. Nem akarom. És hazudok. Akarom.

Idővel, ha visszatekintesz, rájössz, hogy túlságosan felméretezted a viccet. Nem viccet csináltál belőle, pedig a rejtett mosolygás még megmaradt benne. Ha már leesett az a hatalmas kő a szívedről, mindent másképp fogsz látni.
És érezni is.