6.rész
2011.03.06. 15:54
Mennem kell, mennem kell, mennem kell, egyedül kell hagynom téged.
De mindig tudd, mindig tudd, mindig tudd, hogy mennyire szeretlek.
Viszlát, barna szemek.
Viszlát, szerelmem.
Halk szuszogás töri meg ritmusosan a csendet.
Órák óta fent vagyok, és hallgatom Tom légzését. Leszögezném, semmi nem történt! Még. Úgy értem… Sehogy sem tudom, hogy értem. Egyszerűen csak itt van mellettem, alszik, néma, és hálát adok az égnek, hogy most nem jár a szája. Ha jobban megnézzük, aranyos, mikor alszik. Nem, inkább mégsem.
Nyugodt, és csak ez számít. Most nincs, ami felkavarhatna belülről. Se engem, se őt. Semmi nincs, mégsem érzem magam üresnek. Úgy érzem… Tökéletes minden. De tudom, hogy nem fog örökké tartani. Nem fogom örökké tökéletesnek látni ezt az életet. Ezt a világot. De nem érdekel. A lényeg, hogy most minden olyan, amilyennek képzeltem. Tommal mellettem. A karjával a mellkasomon. És a bőre illatával.
És amit teszek, az a hetekkel ezelőtti énemet elriasztaná. Ha meglátnám magam, ahogy egy ágyban fekszek Tommal, aki túl közel fekszik hozzám, szinte összeér mindenünk, és ennek tetejébe még magamtól meg is csókolom… Azt hiszem, sikítva futnék ki a világból.
Tom morgolódva megmoccan, de még nem nyitja ki a szemeit. Összevonja a szemöldökeit, a mellkasomon nyugvó kezével a szemeihez kap, és megdörzsöli. Ásít egy hatalmasat, nyújtózkodik egy keveset, és végre rám pillant.
Elmosolyodik, de nem szólal meg. Azt hiszem, nem akarja tönkretenni ezt a pillanatot. Mert bár a testvérem egy egoista állat, aki mindig hangoztatja, hogy ő csak dugni szereti a lányokat, igenis tartalmaz némi mellékanyagot a lelkében: érzelmeket.
Behunyom a szemem egy percre, és rájövök, hogy álmos vagyok. Kifárasztott Tom. Nem, nem úgy. A nézése fárasztott ki. Órák óta csak őt bámultam, még a napot is láttam felkelni. Kár, hogy ő nem ébredt fel, és nem nézhettük végig együtt. Akkor aludni nem tudtam, most fenn maradni.
Mikor érzem, hogy másodpercek kérdése, és hangosan horkolok, Tom puha ajkai az enyémre tapadnak és egy édeskés ízű csókot lehel rá. A szívem nyomban a torkomba ugrik és hevesen ver, valószínűleg rohamra készül. Szívrohamra. Elrohan a szívem a fenébe, csak mert megcsókoltak. Na jó, a testvérem csókolt meg. De ez is csak egy ugyanolyan csók, mint a többi.
Miért nem bírok hazudni magamnak?
Mondanám, hogy: Bill, gyerünk, told el! Elég erős vagy hozzá, hogy rendre utasítsd! De ez badarság. Ha hozzám ér reflexből lehunyom a szemem és az egész testemet átjáró bizsergés az összes energiát kiveszi belőlem. Megmozdulni sem bírok olyankor. Nem hogy eltolni magamtól.
És persze ott van az, hogy: Ez undorító! Ne tedd többé! Csak tovább rontasz a helyzeten, és a saját lelkiismereted is romlandó lesz ez által! Hagyd ott, mondd meg neki, hogy ez így nem fog működni! Ő is meg fogja érteni! Csak meg kell neki mutatnod, hogy nem akarod őt!
De ez sem igaz. Minél többször csókol meg, annál többet akarok. Annál többször akarom újra és újra, hogy magához szorítson.
Lassan elválik az ajka az enyémtől és bódultságtól ködbeborult aggyal alig fogom fel, hogy újra megcsókol. Remegek egész testemben, és a felsőjébe kapaszkodom, amivel szorosabban magamhoz húzom. Aprót harap az ajkamba, és a nyelve utat tör a számba. És bár szégyellem, de egy halk nyögés tör fel a torkomból, ahogy a nyelve végigsimít az én nyelvemen.
Hallom az ágy nyikorgását, ahogy Tom rám fekszik, és érzem, ahogy szétnyitja a lábaimat. Azt is érzem, hogy tolakodóbb és akaródzóbb lett. És érzem, hogy ez már túl megy a határon.
Ahogy kapaszkodom a mellkasába és a pólójába is egyszerre, eltolom magamtól. Elfordítom az arcom, hogy ne lássa a két hatalmas, vörösen izzó foltot. Még egy utolsót harap a számba, majd zavartan pislog rám.
Mindketten ugyanúgy kapkodunk levegő után, és ugyanúgy remegünk. Érzem, ahogy rajtam fekszik, hogy nem csak nekem volt sok ez így, néhányadik alkalomra. És az igazat megvallva, még inkább nehezemre esik visszafogni magam, hogy ne lépjem túl a saját határomat, mialatt érzem, hogy ő is felizgult.
Pillanatok múlva Tom némán dől le mellém, én elengedem a pólóját, de a keze a kezem után kap, és összekulcsolja az ujjainkat. Egy megkönnyebbült sóhaj szökik ki belőlem, és Tomra nézek. Ő pedig rám.
Elmosolyodom, hogy érezze, semmi baj. És hogy sajnálom, de én még képtelen lennék rá.
- Jól érzed magad? – kérdezi a szexis rekedt hangján, én pedig alig tudom visszafogni magam. Legszívesebben megcsókolnám. Várjunk! Mi vagy ki állít meg ebben? Végül is azt teszek, amit akarok.
Válaszadásként bólintok egyet, majd felkönyökölök és megcsókolom. Csak úgy. Spontán, mert jól esik. Mert megtehetem. És ő sem állít meg, nem akarja, hogy abbahagyjam. Minden rendben van.
A családi összejövetelekben az a legjobb, hogy találkozhatok azokkal, akiket szeretek, sok idő után. Ha láthatom a szüleimet, a régi házunkat, és a régi szobámat, valahogy mindig megnyugszom. És emlékeztetem magamat arra, honnan is jövök. Ez abban is segít, hogy ne szálljak el, tudjam, hol a helyem, ne legyek nagyképű. Nem úgy, mint Tom.
Szerinte kiérdemeltük és megküzdöttünk a hírnévért, ezért egy kis egészségtelen egoizmusság igazán megengedhető nekünk. Ha pedig ahhoz van kedvünk, hogy félmeztelenül végigsétáljunk az utcán, akkor abban senki sem állíthat meg minket. Vagyis inkább őt. Meg Georgot. Mi Gustavval tartózkodnánk ettől a csínytevéstől.
- Jobb lenne, ha anyáéknak egy szót sem szólnánk… arról.
Tom rám sandít, én pedig némán bólintok. Bár a gondolat, hogy titkolózunk a szüleink előtt, kicsit meggyötör. De nem akarom, hogy agyvérzést kapjanak. Jó lesz így. Egyébként sem szeretnék büszkélkedni vele.
- Maradjon a mi titkunk –mondom Tomnak, aki egyből elvigyorodik.
- A mi kis mocskos titkunk! – végignyal az ajkain, én pedig akaratomon kívül elmosolyodom rajta. Azt hiszem ezért is szeretem Tomot ennyire. Képes megnevettetni, úgy igazán.
Viszlát, viszlát, viszlát.
Nem tudom elrejteni, nem tudom elrejteni, nem tudom elrejteni, ami eljött.
Mennem kell, mennem kell, mennem kell, egyedül kell hagynom téged.
De mindig tudd, mindig tudd, mindig tudd, hogy mennyire szeretlek. Mennyire szeretlek.
Viszlát, barna szemek.
Viszlát, szerelmem.
Viszlát, napsütés.
Vigyázz magadra!
|