A legnehezebb pillanatokban van szükségem rád a leginkább. De ha miattad kerültem nehéz helyzetbe, nem számíthatok rád. És hiába gondolok rád egész álló nap, ha vegyes érzelmek kavarognak bennem. A lelkem egyik fele futna hozzád, a másik pedig egy baltával gyilkolna meg. Most mondd meg, mégis mit tegyek?

Rémálmaim vannak. Állandóan. Egy csókról, egy éjszakáról, a Halálról. Elvesz tőlem mindent, ami a legfontosabb számomra. Még ha tévedtél is, nem akarlak elveszíteni. A testvérem maradsz, még ha... Még ha meg is történt az. De hogy képes leszek-e valaha is megbocsátani... Nem tudom. Csak imádkozni tudok, hogy ne gyűlöljelek életem végéig, mert ezt tetted velem.
Képtelen lennék pontosan leírni, mit érzek most. Össze vagyok zavarodva és hatalmasat csalódtam. Ha meglátlak, eszembe jut, amit tettél, és az, hogy nem volt menekülésem. Mégsem ez a legrosszabb érzés, ami kavarog bennem. A rémület inkább, ami az óta a nap óta belülről szorongat. Félek, mert ez így nem mehet tovább, de félek, hogy elveszítelek. Amitől a legjobban félek viszont az, hogy nem bírom már sokáig nélküled.

Az óra az éjjeliszekrényen szinte saját életre kel. Lábakat növeszt, és az arcomon landol, a fülsiketítő vinnyogása pedig felver a legszebb álmaimból. Régen állandóan morogtam miatta. Most már hálás vagyok, amiért felébreszt. Egy újabb rossz álomnak vége.
Minden nap ugyanolyan fakó, a színek eltűntek, veled együtt. Unom, hogy állandóan kerüllek, hogy nem nézhetek rád, mert biztos félreértenéd. Unom a kérdést, amit mindenki aggódva tesz fel. Mégis mi történt? Valami baj van? Nem mondhatom el nekik, a mi titkunknak kell maradnia, nem tudhat más róla. Még ha sosem tudok újra igazán a szemedbe nézni, és elfogadni, hogy a testvérem vagy. Ez a mi kis apró titkunk, amit csak mi érthetünk meg.

A futásnak nincs értelme. Nem rohanhatok el előled minden egyes percben. Az emléktől sem rohanhatok el, álmaimban úgyis megtalál. Én csak azt akarom, hogy minden álljon vissza a rendes kerékvágásba, hogy újra elmondhassam mi bánt, hogy újra jókat beszélgessünk. Olyan nagy kérés ez? Miért kell mindent tönkretenned?! Miért kell folyton kiszúrni velem?! Miért kell elcseszni az életemet, mikor úgy érzem minden a legjobb irányba halad?!
Miért nem tudsz egyszerűen szeretni?

Hiába próbálok mindent rád verni. Itt nem csak te vagy a bűnbak. Én is ugyanakkorát hibáztam, mint te. Mégis magamnak könnyebben meg tudok bocsátani. Magamat ismerem. De téged… Úgy érzem, kezdelek elveszíteni, és már semmit sem ismerek fel benned, ami régen ott világított benned. Ma már elidegenedtél és távol kerültél tőlem. Nem látom a szemedben azt a ragyogást, amit akkor régen, mikor kisgyerekként együtt követtünk el csínytevéseket. Hol rontottuk el ennyire?

Persze az is lehet, hogy ez az egész csak egy álom. Egy borzalmas álom, mely megtanít önzetlenül, bármi áron szeretni téged. De ez az álom túl nyomasztó, fojtogat, nem kapok levegőt, és ki akarok szabadulni. Valóságot akarok, ahol minden ugyanolyan, amilyen a romba dőlés előtt volt. Amilyen a romba dőlésem előtt volt. A romba dőlésünk előtt volt. Mert magaddal húztál. Bíztam benned, vakon, és hagytam, hogy ilyen mélyre süllyedjünk. Innen mélyről pedig már nincs kiút.

Elmondani sem tudom, mennyire szerettelek és felnéztem rád. Titkokat árultunk el egymásnak, tudtuk mit érez a másik, és ez így volt tökéletes. De aztán minden rosszra fordult egy perc alatt. Túl sokszor fordítottam hátat neked, nem akartam meghallani az igazságot, nem akartam elfogadni, hogy megváltoztál. Hogy megváltoztam.
De képtelen vagyok mást tenni. Ha ez a végzetem, hiába hunyom be a szemem, és tapasztom le a füleimet. Hiába dúdolok hangosan, hogy ne halljam, mit mondasz. Elég, ha magadhoz húzol, és megcsókolsz.

Nincs mit tenni hát. A sors kezében vagyok, leülök, elnyúlok a fotelben, és hagyom, hogy vigyen az áradat. Ha pedig bajba kerülök, tudom, hogy te ott leszel, és megmentesz.
Nem volt könnyű. Irgalmatlanul nehéz volt. Összeszedni a bátorságomat, az összes gyűlöletemet, szeretetemet, és eléd állni. A szemedbe nézni és nem félni attól, amit látni fogok benne. A gyötrelemtől, a kíntól, a szégyentől, a szenvedélytől. Megígértem magamnak, hogy nem fogsz zavarba hozni, sem felidegesíteni. Rosszul tettem.
- Bill…
Tom, hatalmas érzéked van elcseszni a pillanatokat. Olyankor megszólalni, mikor hallgatnod kéne, olyankor nézned, mikor el kéne fordulnod, olyankor levegőt venned, amikor halottnak kéne lenned.
Egy megoldást láttam csupán.
Nem az lebegett a szemem előtt, hogy mi a helyes, mi az elvárt egy testvértől, mi az elvárt Bill Kaulizttól. Abban a pillanatban nem lehet tisztán gondolkodni. A düh teljesen elvette az eszem, nem gondoltam arra, hogy tisztán ellökjem a saját ikremet. Egyszerűen csak élni akartam még. Lelkiismeret furdalás nélkül. Rossz érzések nélkül.
Csak egy csók. Az első igazi csók.
Emlékszel az első csókra, amit kaptál? Észre sem veszed, és az elsőt követi egy újabb, majd még egy és még egy. Számolni sem tudod már, az eszed pedig totálisan leáll. A másik ajka pedig rabul ejt, mohón falod, mintha percek múlva örökre elveszítenéd. Az érzékeid kiélesednek, a szívverésed heves vágtába kezd, és szinte beleszédülsz a gyönyörbe.
Féltem. Még magam is féltem bevallani, de kellettél. Szükségem volt rád, a jelenlétedre, a szavaidra, a mosolyodra, a csókodra. Arra, hogy átölelj.
Látni akartam magam a szemeidben, és nem félni tovább.
- Bill… - suttogtad rekedt hangon és ez volt az utolsó emlékem már.

Megtettem, de ettől semmi sem lesz szép és boldog. Megtettem, mert ezt kellett tennem. Így kellett történnie. Csak szeretni akarlak még. És tűrni, ami tűrhetetlen. Szeretni még, szeretni, szeretni még.