Magasról lehet a legnagyobbat esni. Emlékszem, általános iskolás voltam, mikor órán volt egy perc, amikor meghallottam, mit is mond a tanár. Egy pillanat, mégis túl sok. Tudom, hogy magasan vagyok. És pontosan tudom, hogy most zuhanok csak igazán lefelé.

- Bill, kivel ünnepled a Valentin napot?
Az újságíró lány haja gyönyörű loknikban hullik a vállára, a mosolya pedig ragyogó. A hangja szinte átölel és érzem, hogy felmelegszem belülről. Felemelem a mikrofont, pontosan a szám elé, de egy hang sem jön ki a torkomon. Elmosolyodom és megrázom a fejem.
- Nem ünneplem, mivel nincs barátnőm.  – válaszolok és hallom, hogy remeg a hangom. A fejem valószínűleg sötétbíbor színűvé üt át néhány másodperc alatt. Mellettem Tom szúrós szemekkel néz rám, és elveszi tőlem a mikrofont.
- Az öcsém szüzességi fogadalmat tett. Emiatt egy lányt sem enged a közelébe.
A lány megszeppenve tekint rám egy erőltetett mosollyal, majd bólint. Kapar egyet a torkán, és máris ugrunk a következő témára. Tom az ölembe dobja a mikrofont, a kamerák mögött ülő emberek pedig lázasan figyelnek minden mozdulatra. Az arcom már nem a szégyenlőségtől, inkább a dühtől vörös. Mérgesen nézek Tomra, de ő félre pillant, és az egyik kezét felemeli, mintha csak azt jelezné vele, hogy nem érdekli a szövegelésem. Próbálok nem gondolni arra, hogy a testvérem egy seggfej paraszt, aki az utóbbi időben állandóan leéget a nagy közönség előtt. Dúl bennem a harag, legszívesebben itt, kamerák és idegen emberek előtt ütném meg, üvöltenék vele. Egyszerűen felállnék a kanapéról, elé állnék és behúznék neki egyet. Aztán még egyet, addig, amíg sírva el nem mondja, hogy miért ilyen mocsok mostanában velem. Valami baja van. Idióta.
- Bill?
A kedves arcú lány tekint rám kérdőn, valószínűleg kérdezett valamit, amire nem válaszoltam. Elismétli újra, én pedig próbálok úgy válaszolni, hogy Tom ne tudjon belekötni. Nehéz olyat mondani, amiben egy arrogáns, hevesvérű balfasz nem talál hibát.
Ahogy az interjúnak vége Tom elslisszol előlem, és habár ingerülten szólok utána, hátra sem néz. Rohan előre, mintha az irháját mentené. Jól is teszi, hamarosan kinyírom.
A folyosón túl sok az ember ahhoz, hogy meghallja a szitkozódásomat. Mellém szegődik pár stábtag, valamit magyaráznak, de igazából meg sem hallom. Tomot bámulom, és pontosan tudom, hogy érzi, hogy őt forszírozom. Csak épp be van fosva, és nem mer hátrafordulni.
- Bocs, sietek – veregetem meg az egyik fiú vállát, és Tom mögé sietek. Együtt kopogunk végig a folyosón, majd be balra, egy ajtón be, egy újabban ki, majd jobbra és megérkeztünk. Tom szobája kupis. Az enyém rosszabb.
- Mi van, meddig akarsz követősdit játszani? – fordul meg hirtelen, én pedig becsapom magam mögött az ajtót. A szemében tüzet látok, és nem a jobbik fajta tűz.
- Te pedig… - kezdek bele, de már fogalmam sincs, mit kéne kérdeznem. Tom felhúzza az egyik szemöldökét, és széttárja a karjait.
- Mit én?
- Mi történt veled, Tom? Állandóan csak szekálsz, és kihasználod az alkalmat, hogy nyilvánosság előtt égess le porig. Mi bajod van velem?
Ahhoz képest, hogy hurrikánt terveztem el, egyszerűen… Elmúlt.
Tom orrcimpái egyre csak tágulnak, olyan hevesen vette a levegőt, a száját összepréseli, az ujjai pedig ökölbe szorulnak. Ő egyre csak dühösebb, míg bennem már nem marad más, csak a kíváncsiság és a csalódottság. Ez nem az én ikrem. Valami megváltozott Tomban, és nem akarja, hogy megtudjam mi az.
Farkasszemet nézünk, persze ő bírja tovább. Az arcizmai megmerevednek, de látom a szemében, hogy segítségért kiált.
- Tom… Tesók vagyunk, az istenért! – már szinte kérlelő a hangom, képzeletben pedig megfogom a grabancát, és ellököm, hogy a falhoz zuhanjon.
- Te ezt úgysem értenéd… - szűri a fogai közt a szavakat, és még mindig tartja a szemkontaktust.
Na szép! Zavarj még jobban össze!
- Ha nem mondod el, nem tudok segíteni. És megérteni sem tudom.
Közelebb lépek hozzá, mire összerezzen, és hátralép. Halkan sóhajtok egyet és leülök a legközelebbi székre. A testvéremnek van valami baja, de nem akarja elmondani. Szuper! Csúcs szuper!
- Nem mondhatom el – mondja halkan, a hangja rekedtes, én pedig rápillantok. Az arca csupa fájdalmat sugároz, de nem néz rám tovább pár másodpercnél. Mintha szégyellné előttem.
Leül ő is egy székre, persze arra, ami a legmesszebb esik tőlem, és kibámul az ablakon. Percekig ülünk néma csendben. Én emésztem a nem túl sok információt, ő pedig… Talán azon gondolkodik, hogy mégis elárulja a hatalmas titkát.
Hátradőlök a széken, és veszek egy mély levegőt. Nem szedhetem ki belőle erőszakkal, annak semmi értelme. Ha pedig nem szállok le a témáról, akkor még inkább hallgatni fog. Lehetetlen egy helyzet.
- Hogy jutottunk el idáig? Úgy értem… Eddig mindent megosztottunk egymással. Egy valódi különleges kapcsolat volt köztünk… Most meg titkolózol előttem. Mi ment tönkre ennyire? – fordítom a fejem felé, ő pedig a kezei közé temeti az arcát. Oda akarok menni hozzá, megölelni, de félek, azzal csak még inkább elriasztanám. Pedig tudom, hogy erre van szüksége.
Tom lassan feláll, behúzza a függönyt, így az egész szoba sötétbe merül. A hirtelen jött fényelvonástól vaknak érzem magam másodpercekre, majd mikor képes vagyok kivenni a tárgyak sziluettjét, Tom arcát látom magam előtt. Nem is emlékszem, mikor sétált ilyen közel hozzám, és arra sem, hogy a szék karfájára rakta volna a kezeit. A lehelete az orromat csiklandozta, és közel álltam hozzá, hogy eltoljam a pofáját. Mégsem tettem.
Ennek a következménye pedig egy egyszerű dolog: csók.
Emlékszel az első csókra, amit kaptál? Észre sem veszed, és az elsőt követi egy újabb, majd még egy és még egy. Számolni sem tudod már, az eszed pedig totálisan leáll. A másik ajka pedig rabul ejt, mohón falod, mintha percek múlva örökre elveszítenéd. Az érzékeid kiélesednek, a szívverésed heves vágtába kezd, és szinte beleszédülsz a gyönyörbe.
De egyszer mindennek vége. Ha pedig kinyitod a szemed, a valóság újra befurakszik az agyadba, és nem látsz mást, csak a… Testvéredet.
A rohanás nem sokat segít, de legalább egy időre megszabadulsz a gondod forrásától. Bár nincs melletted, nem látod, de ott él benned, egészen élénken. És fájdalmat ébreszt benned. Csalódottságot, amiért ilyenné vált. Összezavar, felzaklat, és belülről felőröl. Lelkileg pedig tudod, hogy egyáltalán nem helyes.
De vonz, húz a véred iránta, esténként vele álmodsz, nem tudod kiverni a fejedből. Lázba hoz, mégis eltolod magadtól. Így helyes. Mégis vágyom az érintésére.

Zuhansz, és mikor azt hiszed, senki sem kap utánad, egy olyan ember ment meg, akiről végig tudtad, hogy melletted áll. A kérdés már csak az, hogy elfogadod-e azt, ami vele jár, amit ő hoz az életedbe, vagy hátat fordítasz, és örökre bánod, hogy elfordultál tőle.