Kócos, fekete haj, vékony szemek, piros csíkos arc, legörbült száj. Újra találkozni önmagammal alig pár óra alvás után elég megrázó. A párnától absztrakt vonalak mélyedtek a bőrömbe, amik tűzpirosan égnek, és percek múlva sem hajlandóak felszívódni. Pedig pont nem vagyok türelmes hangulatomban. És hamarosan ki kell lépnem az utcára. Ha addigra sem múlnak el, holnap tuti biztos lejön valami irgalmatlanul idióta cikk, hogy korbácsolom magam és emiatt vannak a csíkok az arcomon. Vagy csak annyira nagy lett a pofám, hogy striák jelentkeznek rajta. Pocsék napnak nézek elébe…

- Bill, figyelsz te rám?!
Tom érdes hangja valahonnan messziről cseng. Nem öcsi, egy szavadat sem hallottam.
- Hm?
- Mit hmm?!
- Hogyhogy mit hmm?
- Ne húzz fel!
- Nem állt szándékomban…
Tom szemei vészjóslóan megvillannak, ezért inkább behúzom fülem-farkam.
Túl nagy csend telepedik ránk, amitől még inkább tartok. Tom előre bámul, összefont karokkal, meredeken néz előre, mint aki levegőnek néz. Vagy csak próbál.
- Ne haragudj. Nem figyeltem.
A szavaim nem hatják meg. Nem tudom eldönteni, hogy most nem hallotta, vagy egyszerűen az agya volt képtelen felfogni. Nagy nehézségek után végre rám pillant.
Megszólal, kérdez valamit, a hangja gyengéd, szinte érzem, ahogy simogat. Ó, ez az, ez hiányzik már oly rég óta.
- Mi történt? Miért vagy ilyen szétesett mostanában? – néz egy ideig, de nem várja meg, hogy válaszoljak, pedig már nyitom a számat a védelmi beszédért. Helyette folytatja – Mindenki furcsállja a viselkedésedet. Befordultál, alig beszélsz. Ez nem az én testvérem.
Oké, igaz. Most erre mit mondjak? Hogy: Tom, átlátod az egész helyzetet, minek kérdezel akkor? Befordultam. Nem beszélek. Vagy alig. És ez az ember, aki épp ott ül, ahol én, az nem én vagyok.
- Minden rendben. Majd túljutok rajta.
Felállok, elindulok, de Tom tovább zaklat. Ő is feláll, utánam bandukol, míg én hátra nem fordulok. Ő megtorpan, én közelebb lépek, egymás szemébe nézünk, és elpirulok. Ő csak vigyorog, mint az ördög. Hát ezért utállak én ilyenkor téged.
- Az a bajod, hogy múltkor nem akartam? Azt hittem, azon már túl vagyunk. Nem egyszer kárpótoltalak érte.
Tom néha felér több millió idiótával a kerek világon. Idegesen szorítom össze a fogaimat és behunyom a szemem. Hogy kerül az most ide?!
- Nem Tom, nem azért vagyok ilyen. És örülnék, ha nem hoznád fel nekem többé azt az estét.
Most az én szemeim villannak meg, de ez egy kicsit sem hat Tomra. Halkan felnevet – ami nála elég ritka – és végignyalja az alsó ajkát. Még a hideg is kiráz. Hogy lehet valaki ekkora…
- Rendben. Viszont a többit nem kellett rád erőltetnem. Igen készséges voltál.
Elég nehéz leírni, hogy mi zajlik le az emberben, amikor ideges, és hiába figyelmezteti a körülötte élőket, hogy most az egyszer legyenek szívesek befogni a szájukat, vagy különben robban a bomba. Nehéz. Remeg a gyomrom, vérben forognak a szemeim és csak szitokszók csúsznak ki a számon. Igazából összefüggő, értelmes mondatokat olyankor nem is tudok alkotni. Csak tőmondatok: kuss, nem érdekel, hagyjál, fasz, nagy néha még a legcsúnyább dolgokat is képes vagyok kiejteni. Ilyenkor jön az örihari, meg a ne nézz rám, ne szólj hozzám. Utálom. Utálom, hogy ilyen ideges vagyok. És utálom, hogy olyanokkal ordibálok, akik a legfontosabbak számomra.