5.rész

  2010.08.12. 18:26

Egész életemben naiv voltam. Hittem abban, hogy mindenki lehet jó, kedves, valódi. Hittem, hogy akikben megbízok, sosem hazudnának nekem. Persze voltak pillanatok, mikor a legmélyebb nyomorba tiportak ezek az emberek. Mégis felálltam, összeszedtem magam, még ha oly sok időbe is telt. De vannak percek, órák, napok, sőt több évtized is eltelhet akár, mire az ember rádöbben, hogy téved, hosszú ideje tévedésben él, hazugságban. A felébredés pedig olyan mintha épp álomba zuhannál – egy rémálomba, ami sosem akar véget érni.
- Hogy viseli? – kérdezte suttogva, ahogy együtt néztük az alvó Suzie-t.
- Ha nem alszik, akkor bőg. Ha nem bőg, akkor alszik. Azt hiszem túl lesz rajta. Legalábbis remélem. Sokáig tartott ez a kapcsolata, Frank volt a Nagy Ő számára… Összetört.
- De azért ugye még neked is szabad egy kicsit relaxálni? – bújt a fülemhez egy apró puszit adva.
- Hmm… talán ennyi átvirrasztott éjszaka után engem is megillet – nyomta egy puszit a nyakára és hagytam, hogy elhúzzon valahova nagyon messzire.
Reggel – még mielőtt felkelt volna a nap – a telefonom csörgése ébresztett fel. És nem csak engem. Bill morogva szorította a fejére a párnát, hogy kizárja az idegesítő pittyegést. Nehézkesen, több csetlés-botlás után végül eljutottam az asztalig, amin a mobilom össze-vissza pörgött.
- Igen? – nyöszörögtem és még magam is meglepődtem milyen rekedt a hangom.
- Le tudnál jönni? – kérdezte Suzie motyogva. El sem bírtam hinni, hogy felhívott a földszintről. Ráadásul hajnalok hajnalán!
- Fontos? – nézett rám Bill, a szeme alig volt nyitva.
- Remélem igen, vagy kap a húgom a fejére.
- Helyettem is adj neki egyet.
- Meg a skizofrén énünk helyett is… - másztam vissza az ágyhoz a papucsom után kutatva.
- Másik oldalon… - tájékoztatott Bill és láttam, ahogy eleresztett egy mosolyt.
- Meg sem merem kérdezni, miért…
Lent Suzie a konyhában toporgott, két bögre forró itallal. Az illatból ítélve kakaó lehetett – kóstolni viszont nem mertem. A húgom borzalmas ételeket és italokat kotyvaszt.
- Suzie… kivert az ágy? – ültem le a pult elé, megtámasztva a fejemet, nehogy elaludjak.
- Azt hiszem, megértettem mit kell tennem. Már vagy egy órája fent vagyok. Egyszerűen csak úgy kipattantak a szemeim! Olyan hirtelen jött a felismerés, hogy el sem hiszem valóban az én ötletem!
- Megijesztesz…
- Frank igazából szeret. Csak meg akar leckéztetni. Biztos vagyok benne!
- Én pedig abban, hogy megőrültél… - húztam el a számat. Nagyon nem tetszett, amit mondott, és értelme sem volt.
- Igazából sosem csalt meg. Csak elhitette velem, hogy szenvedjek, hogy rájöjjek, mekkora mázlista voltam, hogy egy ilyen srácot kaptam. Érted már?
- Értem én. Az összes agysejted elpusztult abban a szobában. Mégis mi a fenét akarsz most csinálni?
- Hát… - harapott bel az alsó ajkába. Rossz jel ez Suzie-nál. – Ismerek egy lányt, akit megcsalt a barátja, vagyis csak azt hitte, és hát… Ő is így derítette ki a dolgot…
- Ha arra gondolok, amire te, akkor felejtsd el!
- Még csak nem is tudod, én mire gondolok! – vitázott hevesen, én pedig türelmesen vártam, míg lenyugszik – Csak szeretném megtudni, hogy tényleg megcsalt-e vagy sem. Ekkora bűn ez?
- Attól függ, pontosan mi a terved.
- Úgysem állnál mellettem… Hagyjuk, majd egyedül megoldom.
- Ne már, Suzie! A nővéred vagyok. Hallgatlak!
- Úgyis hülyeségnek fogod tartani… - fonta össze a két karját a mellkasa előtt. Durcásan elfordult, én meg hálát adtam az égnek, hogy nem látja saját magát kívülről.
- Jó, benne vagyok, bármi is legyen az!
- Igen? – nézett rám meglepve. Talán túl készséges voltam.
- Igen. Csak mondd már!
- Rendben.

***

- Én nem hiszem, hogy ez tényleg olyan szuper ötlet lenne… - motyogtam félve attól, hogy a húgomnak az utolsó csöpp esze is elszivárgott a helyéről.
- Így akarsz segíteni? – nézett rám szomorúan, a napokig tartó sírástól vörös szemével.
- Na jól van, menjünk. – tettem fel a napszemüvegemet. Halkan lépkedtünk a kavicsos úton, a lábam pedig vészjelzést adott a magassarkúban. – Messze vagyunk még?
- Nem. Pont itt. – állt meg hirtelen Suzie az ajkát harapdálva. Lenézett a földre és a kezeivel igazgatni kezdte a haját, a ruháját, mindenét, amit elért.
- Biztos vagy benne, hugi? – kérdeztem kedvesen, megsimogatva az arcát. Ahogy rám nézett újabb könnycseppek csillogtak a szemében. Keserédes pillanat volt. Majd bólintott, és benyitott.
A kívülről rideg ház belülről még ridegebb. De ahogy beléptem mintha a múlt évszázadban találtam volna magam. Írógép volt két nagy asztalon, semmi számítógép, régi tárcsás telefon a falon függve, régi rádió, fekete-fehér dobozos TV. Elámultam. Ez egy detektív iroda?
- Jó napot! Segíthetek? – állt fel velünk szemben a nő az asztalánál. Alacsony volt, vagány ruhákban, több színre festett hajjal. Ő lenne az a híres detektív? Melyik viccben találtam magam?
- Jó napot! Velem beszélt tegnap délelőtt. – ült le a nő asztala előtt lévő egyik székre Suzie, engem pedig magával húzott. Szabad kezemmel erősen tartottam a napszemüveget, nehogy lecsússzon.
- Igen, emlékszem. Maga lenne az ügyfél? – fordult felém a nő, mire határozott módon felugrottam a székből a rémülettől.
- Én lennék… Ő a nővérem, elkísért.
- Oh. Hát akkor foglaljon helyet, kérem! – nézett rám kedvesen, és a térdeim is kezdték feladni a harcot. – Pontosan mi történt? Miből gondolja, hogy szükséges lenne az én közreműködésem? Csak úgy érzi, hogy valami baj van, vagy valóságos jelek is erre utalnak?
- Ha az valóságos jel, hogy a húgom meglágyult, akkor igen, valóban szükség van valakire. De az inkább egy elmeorvos lenne, nem egy detektív… - feleltem a kérdésekre, bár egyáltalán nem nekem szóltak, és nem is rám nézett miközben feltette őket.
- Annie, ezt te nem értheted! – tört ki a húgom, ahogy a sírása is újra. Mélyet sóhajtottam és elengedtem magam.
- Jól meggondolta? Hatalmas törést jelenthet ez egy kapcsolatban. A férfiak nehezen tűrik el, hogy a szerelmük bizalmatlanok.
- Mi… Mi már szakítottunk… - hüppögte a húgom, a detektív csaj szeme meg elkerekedett. Szín tisztán láttam, hogy ő meg hápogni kezdett. Együtt vettünk újabb mély levegőt, de én csukva tartottam a számat.
- Akkor nem látom értelmét, hogy nyomozgassunk a fiú után, kivéve, ha valami nagyon fontosat titkol maga előtt. Úgy érzi, így van?
- Én úgy érzem egyszerűen csak megőrült a húgom. Maga hogy érzi? – néztem rá a nőre, aki rám mosolygott.
- Szerintem hagyjunk kéne, hogy a húga lenyugodjon, és tiszta fejjel átgondolja újra.
- Itt nincs mit átgondolni! – kiabálta a húgom, megtörve a kedves csendet, és elrúgva az utolsó reménysugarat, miszerint még ez a detektív nőcike is mellettem áll.
- Akkor lássuk csak. Kérném a fiú nevét, ahol lakik, milyen szórakozóhelyekre jár, hol dolgozik, a barátai nevét, ill. elérhetőségét, mindent.
- Hogy… Hogy mi? – szeppent meg a húgom. Diadalittasan felnevettem magamban.
- Szerintem ezt akkor most törölhetjük is. Suzie, nem szeretnél haza menni?
- Ennyi minden kell? – nézett tágra nyílt szemekkel a húgom, engem kizárva.
- Igen. Javaslom, most menjen haza, és jól gondolja át még egyszer ezt a döntést. Ha rosszul alszik tőle, akkor még nehezebb lesz az ön számára.
Megnyugodva sóhajtottam fel. Majd újra görcsbe rándult a gyomrom.
- Ne haragudjon, hogy önre gondoltam először. – mosolygott rám a csaj – Csak a nagy szemüvege megtévesztett. Önnek nincs valamilyen problémája? Megfontoltabbnak tűnik, mint a húga.
- Ó, nem, nem köszönöm! – mondtam hevesen, mire felhúzta az egyik szemöldökét. – Tökéletesen élek a kapcsolatomban, épp az esküvőnkre készülünk, és nem érzem úgy, hogy megcsalna, vagy hazudna nekem akármiben is.
- Azért csak tegye el a névjegykártyámat – tolta hozzám a kis cetlit. Illetlennek éreztem, ha nem fogadnom el, így hát fog húzva elraktam a táskámban. Viszont eldöntöttem magamban, hogy mihelyst elég messzire megyünk innen az egyik kukában fog landolni ez a kis kártya.

***

Egy hangulatos kis kávézóban üldögéltem a húgommal, aki már kezdett túllendülni a hatalmas bánatán, bár a csokis fagyit még mindig tonnaszámra tömte magába.
- És ez? – mutattam neki az újságban felfedezett ruhát. Elhúzta a száját majd megrázta a fejét.
- Nem áll jól neked ennyi csipke.
- Nem? – dobbant nagyot a szívem. Fájdalmas volt hallani.
- Nem. Inkább valami letisztultabb fazon kéne neked. Semmi csipke, semmi tüll, semmi ribancos. Egyszerű fehér, selyem, vagy szatén. Habos se legyen, mert attól meg én hánynám el magam. Ne legyen túl nagy a szoknya része, mert az meg kövérít. Pántost vagy pánt nélkülit szeretnél? – nézett rám én pedig egy kukkant sem bírtam kinyögni. Ő lenne az én húgom? Napokkal ezelőtt még csak a bőgésre és a siránkozásra volt képes. Kinyitja úgy a száját, hogy értelmes beszéd folyik ki belőle!
- Úgy hiányoztál! – öleltem magamhoz hirtelen, erősen, mire csak hátba veregetett.
- Oké, te is, bár már egy ideje itt ülünk. Ja és megfojtasz! – nyögte, én pedig elengedtem. Jó volt újra látni a régi Suzie-t, bár ez még semmi volt a valódi énjéhez képest.
- Olyan jó, hogy végre nem a mocsaradban sajnáltatod magad. Két héttel az esküvő előtt…
- Köszi, rendes vagy.
- Szeretlek.
- Én is. Bár ezt a túrótortát igazán fizethetnéd nekem. – falta be az utolsó darabokat a villával.
  - Neked bármit, húgi!