Az étterem gyéren megvilágított sarkában ültem és töprengtem, forgattam a szemem és félpercenként az órámra pislantottam. Késik. Késnek.
Az ajtó kinyílt, a szélcsengő, amit igazából jelzőcsengőnek használtak visítani kezdett, ahogy belépett valaki a szerelmeseknek felállított szívecske szobrok között. Suzie aranyszőke haja meglebbent a klímától, ami mellett elhaladt, nekem pedig újra rá kellett döbbennem, mennyire átlagos vagyok az ő szépsége mellett. Még az átlagosnál is rosszabb. Egy semmi.
- Hé! – intett a kezével felém, mire én is üdvözöltem, de azt a hatalmas mosolyt, ami az arcán terült szét egészen a füléig képtelen voltam utánozni. Ő örült, én meg sírógörcsöt kaptam majdnem.
- Már csak anya hiányzik. Még jó, hogy pontos… - kopogtattam a körmömet az asztal műanyag tetején. Legszívesebben hazarohantam volna, egy csöppnyi kedvem nem volt ehhez a hercehurcához.
- Megint negatív vagy! – szólt rám Suzie csilingelő hanggal – Úgyis eljön, én tudom.
- De jó már neked…
- Te nem hiszel neki, igaz?
- Azok után, amit tett? Kéne? – néztem rá unott arccal, mire megrázta a fejét.
- Én hiszem, hogy az emberek képesek megváltozni, rosszból jóra, ahogy fordítva is igaz ez a tény. Sajnálattal látom, hogy benned egy szikra hit sincs – nyújtotta ki a nyelvét és megcsípte a kézfejemet. Elhúztam a kezem és láttam, ahogy a csípésének a helye egyre csak pirosodik, míg át nem változik lila folttá.
- Megint magyarázkodhatok a munkában, hogy nem vertek meg, csak a kishúgomnak túl sok erő jutott.
- Gondolj bele, milyen borzalmas lenne, ha tényleg megvernélek! – csípett a kezembe újra, és újra. Végül meguntam a játékot és elraktam az asztal alá a kezeimet.
- Iszol valamit? – kérdeztem az asztalra kirakott étlapot fürkészve. Valami ütős kéne, amitől hamar be lehet állni és nem kerül sokba…
- Csak vizet. Szénsavmenteset, légyszi! – húzta el a száját
- Milyen kis finnyás lettél – döbbentem le, hiszen ezelőtt bármit megivott, amit elé raktunk.
- Vigyázok az alakomra.
- Ahha… Szóval te is divatmajom lettél! – kacsintottam rá viccesen mire felmutatta a szépen kilakozott középső ujját, amin egy hatalmas nagy gyémántfoglalatú gyűrű díszelgett. – Még mindig hordod?
- Szép. És amúgy is… Az egyetlen ajándékom, amit egy olyan embertől kaptam, aki szeretett.
- Én is szeretlek és tőlem is kaptál ajándékot – többet, mint tőle!
- Igen, de ez más.
- Más?
- Nem zárhatnánk le ezt a témát? Szomjas vagyok! – húzta ki magát keményen és a pult felé intett – Helyes a pincérsrác. Megkaphatom?
- Hamarosan úgyis feleség leszek, szóval viheted.
- Mi?! – sikította olyan hangerővel, hogy meg kellett kapaszkodnom az asztallap szélében, nehogy eldőljek. – Ja, tényleg! – mosolyodott el nyugodtan, ahogy eszébe jutott a tegnapi beszélgetésünk és közelebb ült szemügyre véve az összes ujjamat a bal kezemen. Mikor megtalálta a visszafogott arany gyűrűt, a kör alakú gyémántot, melynek négy oldalán kisebb gyémántok voltak, az oldalán a gyűrűnek apróbb kövecskék halkan felsóhajtott.
- Te jó ég! Ezt el sem hiszem! A nővérem férjhez megy! – húzta az ujjamat olyan közel a szeméhez, hogy a legkisebb köveket is észrevegye. Láttam a szemében visszacsillanni a köveket, ami valami hihetetlen szépséget adott a zöldes barna szemének.
- Még nem is mesélted, hogy hogyan. És milyen volt? Féltél? Egyből válaszoltál? Sírtál is? Ugye anyának is elmondod? – nézett rám mohón, és láttam, hogy legszívesebben ő is felvenné.
- Pár napja történt még csak, és nem leszek annyira buta, hogy elmondjam neki. Majd… Egyszer.
- Ez az én lányom. Az igazi Annie, aki még mindig képtelen megbocsátani az édesanyjának. – hallottam anya hangját egészen közelről, amitől a hideg végigfutkosott a hátamon.
- Anya! – kiáltotta Suzie boldogan, felállt és olyan erősen ölelte meg anyát, hogy félő volt összetöri valamelyik csontját. Amit persze én egyáltalán nem bántam volna.
- És te Annie, már meg sem ölelsz? – nézett rám anya fentről, valahonnan, fogalmam sincs merről, mert képtelen voltam meglátni, olyan magas volt az egója.
- Szeretek ülni. – mosolyogtam rá negédesen, mire bólintott és leült, Suzie pedig izgatottan követte őt.
- Hogy vannak az én lányaim? – nézett ránk anya, mosolyogva, hidegen.
- Nem térhetnénk a lényegre… anya? Sietnem kell.
- Rendben. Ahogy szeretnéd, Annie. Gondolom, mind a kettőtöket érdekli, hogy miért vagyok itt, pont most.
- De ugye nincs semmi baj? – vágott közbe Suzie remegő ujjakkal. El sem tudtam képzelni, mi gyakorolhat rá ekkora hatást, hogy remegjenek az ujjai. Sosem láttam remegni, kiskorunkban is mindig ő volt az erősebb fél, pedig nekem kellett volna példát mutatnom. De helyette csak a beszariságomat látta.
- Újra férjhez mész? – tettem fel a kényes kérdést, amit mindannyian próbáltunk elkerülni. Nekem viszont fogytán volt a türelmem. Ha anya a közelemben volt nyugtalanság fogott el, és dühös voltam. Talán magamra, de inkább rá.
- Nem – mondta határozottan rám nézve, majd a szalvétákkal babrált, mire mély levegőt vett és kimondta: - Az orvosok diagnosztizáltak… valamit.
- Valamit? – kerekedett el Suzie szeme
- Daganatot. Még nem tudják, hogy jóindulatú és felszívódik magától vagy…
- Vagy? – dőltem előre a székben anya arcát nézve. Ha jobban szemügyre vettem az arca beesett volt, a szemei vörösek. Beteg volt.
- Még lesz pár vizsgálat, amin túl kell esnem, ezért is jöttem ide. Itt vannak a legjobb orvosok, de ha mégis úgy adódna, hogy rosszindulatú, szeretném, hogy tudjátok, hogy mindent rátok hagyok!
- Anya, kérlek, állj le! – ölelte meg szorosan Suzie anyát, és pár másodpercen belül mind a ketten bőgni kezdtek.
- Mennem kell. – álltam fel köszönés nélkül. Az egyetlen, ami abban a pillanatban fontos volt, hogy minél hamarabb kijussak az étteremből. Az egész hely fojtogatott, és felfordult a gyomrom tőle. Rossznak éreztem magam, aki még arra sem képes, hogy valami érzelmet tanúsítson, ha az anyja közli, hogy lehet meghal. Nem akartam azon agyalni, hogy mitől lettem ilyen szemét az anyámmal és Suzie-val szemben, mert tudtam, hogy abból újra csak egy hatalmas nagy veszekedés lenne a vége, amiben biztos kijelenteném, hogy engem bizony tökéletesen hidegen hagy anyám állapota.
A magassarkúm monoton kopogása riasztott fel a sötétségből, ami az agyamra szállt, és amiből egy tapodtat sem bírtam mozdulni. A város szélén álltam, a semmi közepén, a tábla jelzése szerint épp a városhatár végén toporogtam. Kocsim a belvárosban, életem szétesve, a szemem pedig száraz – ahogy a torkom is. És fáztam is. Egyetlen esélyt láttam már csak, felhívni Billt, vagy bárkit, csak jöjjön értem valaki, mert meghalok, ha csak egy másodpercre is újra azon kezdek el gondolkozni, hogy miért vagyok ennyire érzéketlen.
A táskámban kotorásztam, mikor egy autó haladt el mellettem és rám dudált. Megállt bennem az ütő és a legrosszabbra gondoltam… a nap megkoronázása lenne, ha valami szadista fasz még rám is nyomulna, vagy még annál többet is tenne…
- Hé kislány! Ilyenkor ilyen rossz helyen? – szállt ki a kocsiból Jake csibészes mosolyt küldve felém – Csak nem világgá akartál menni?
- Valami olyasmi. Haza tudnál vinni? – kérdeztem reménykedve, hogy nem akar itt hagyni.
- Persze, szállj be! – paskolta meg a kocsi tetejét és kinyitotta az anyósülés felőli ajtót.
- Köszi! – hálálkodtam nem túl meggyőzően, de elviselhetően.
- Majd megköszönöd otthon. – mosolygott, ahogy ő is beszállt és bekötötte a biztonsági övét. – És pontosan mi is vitt rá, hogy elszökj innen?
- Huh. Kicsit hosszú történet.
- Van időnk! – kopogtatta meg a műszerfalon lévő órát. Hat óra tizennyolc percet jelzett ki. Már ennyi lenne? Hol a francba bandukoltam én, hogy a fél napot ellógtam?
- Az anyám… Itt van. És beteg, lehet meghal, én pedig a nagy semmit érzem. Egy hatalmas nagy űrt, valahol a bordáim között, de semmi mást. Tudom, hogy ez mekkora szemétség tőlem, és hogy a pokolban kéne elégnem emiatt, és vállalom is! Én vagyok a legrosszabb lány a világon, akit csak fel lehet nevelni! Tiszteletlen és… - egy levegővételre hadartam el az egészet, úgy éreztem, ha nem adom ki magamból beleőrülök. De befejezni már képtelen voltam. Jake türelmesen várt, majd halkan megköszörülte a torkát.
- Nem semmi… És most ezért vagy ennyire zaklatott?
- Nem elég? – döbbentem le, még az állam is leesett.
- Ó, dehogynem! – nevetett fel, mire valami melegséget éreztem a mellkasomban. Eddig csak a saját hangomat hallottam, és az is frusztrált volt. Jake nevetése viszont életvidám és szeretettel teli volt.
- Akkora hülye vagyok…
- Nem vagy az! Csupán… lelki sérült. A kettő nem ugyanaz. – nézett rám kedvesen, majd azonnal visszafordult az útra. – Haza vigyelek egyenesen?
- Igen. Szeretnék végre otthon lenni.

***

Miután Jake-kel elváltak az útjaink – vagyis tömérdek köszönöm közepette végre kiszálltam a kocsiból – futva tettem meg azt a kis rövid távot, ami még elválasztott a bejárattól a házig. A kulcscsomót könnyen kikapartam a táskából majd egy fordítással már bent is voltam a házban. Hangos kiabálások, röhögések, és tányércsörömpölések kúsztak el az ajtóig. Ledobtam a táskám, a kabátom és rohantam be az előszobába.
- Hahó! – üdvözöltem a kisebb csapatot, ami összegyűlt a kanapénál.
- Annie, végre! Hol voltál? – állt fel Bill a kezem után kapva és szorosan átölelt – Tudod, hogy aggódtam? – fogta az arcomat a két keze közé.
- Ne haragudj. Elbóklásztam egy kicsit… - húztam el a számat, mire megcsókolt.
- Ójajj, ne itt, fiatalok! – szólt közbe Tom röhögve.
- Ha nem tetszik, megtalálhatod az ajtómat, mert ugye ez itt az én házam! – fordult hátra Bill, mire egy adag sült krumpli repült felénk.
- Mi van itt egyébként? – kérdeztem mosolyogva a bandára nézve, majd a TV képernyőjére… foci. – Ó, te jó ég… - morogtam halkan, mire Bill felnevetett.
- Ne aggódj, kitakarítunk magunk után.
- Nagyon aggódhattál, ha mindenki ideözönlött focit nézni. – pislantottam újra a TV-re – a bíró épp sárga lapot mutatott fel az előtte szitkozódó focistára.
- Nem tehettem semmit! – tette fel a két kezét védekezően – Rágtam a szám, hogy hol vagy, mire a srácok idejöttek és egyre csak többen lettünk. Hívtalak vagy ezerszer, de a telefont nem vetted fel.
- Upsz… - húztam be a nyakam. Nem emlékeztem, hogy akárcsak egyszer is megcsörrent volna a mobilom.
- Tényleg aggódtam – mondta halkan, végigsimogatva az orrával az ajkaimat majd az orromat.
- Buta vagyok, ne haragudj… - nyögtem halkan, ahogy az ajka hozzáért az enyémhez.
- Jesszus tényleg menjetek szobára! – nyávogott Tom újabb adag sült krumpli után nyúlva.