- Annie Sparks! Itt az anyád beszél! Hívj vissza, de ne két hónap múlva! – dörmögött egy ismeretlen, női hang a telefon hangpostáján.
- Mindig is szerettem az anyádat. Hihetetlen jó érzéke van a legrosszabb pillanatokkor betoppanni, vagy esetleg a nyakadba zúdítani a fél várost! De… Ugye nem hívod vissza?
Összekulcsolt ujjakkal pihent a fejem a mellkasán.
- Ő az anyám! – nevettem fel, nemleges választ adva a kérdésére.
- De utál engem! Már első pillantásra megutált! Mikor kiejtettem a számon a nevemet elborzadt! Láttam az arcán… Bosszút forralt ellenem. Pedig akkor még nem is szeretkeztünk!
- Buta vagy! – nevettem fel újra, már majdnem könnyek törtek fel a szememből.
- Most komolyan! Mi van, ha megtudja, hogy eljegyeztelek? Mi van, ha… Megfoszt tőle? – suttogóra fogta a kérdés végét, és félve pislantott le valahova a fejem mellé.
- Ezt nem gondolod komolyan! – kezeim közé temettem az arcom, hogy ne lássa, milyen jól mulatok rajta. Az anyám… Az anyám képes lenne rá! – Basszus! Muszáj volt neked a falra festeni az ördögöt! – dobtam a fejéhez egy párnát.
- Megrémültél, mi? Félsz, hogy oda a játékszered! – szűkült össze a szeme, a hangjában pedig csíntalanság csendült ki. Ravasz mosolyra húzta a száját és megnyalta az alsó ajkát.
- Közös játékszer, nem emlékszel? – ültem fel én is ugyanolyan mosollyal az arcomon.
- Akkor miért nem játszunk egyet gyorsan? – nyomott maga alá, de most már az én ajkamat nyalta – Most, hogy hamarosan te is a Kaulitz család egyik tagja leszel…
- Megadom magam!

***

- Annie. Itt újra az anyád. Lehet nem kaptad meg a tegnapelőtti üzenetemet, de felhívtalak. Legyél szíves visszahívni. Fontos. – újabb sípszó majd az üzenet törlése.
- Felhívod?
- Fel kéne hívnom?
- Talán mégsem kéne?
- Mégse hívjam fel?
- Kérdésre kérdéssel felelsz?
- Elvesztem! Jó, felhívom – adtam meg magam a kagylóhoz tipegve.
- Várj még! Mit fogsz mondani neki? – ült fel megrémülve Bill
- Öhm… ez hogy hangzik: Szia, Anya! Lám lám visszahívtalak! – mondtam eltorzítva a hangom egy kisiskolás szintjére – aki még talán szereti az anyját.
- Tökéletes! – csapta össze a kezét Bill és visszadőlt az ágyba – Aztán nehogy tényleg elhiggye, hogy megbocsátottál neki.
- Ahhoz túl mogorva leszek – mosolyogtam negédesen. Anya számát fejből pötyögtem be – ez az egyik dolog, ami beégett az agyamba az idők folyamán. Tárcsáztam és vártam, hagytam, hogy kicsöngjön ötöt aztán leraktam.
- A kitartásod figyelemre méltó, édes – ugratott Bill a mellette lévő helyet paskolva.
- Hidd el, fél perc sem telik bele és visszahív! – húztam el a számat a kezemben pedig megcsörrent a telefon.
- Miért nem lottózunk?
- Nincs elég pénzed? – nevettem el magam, majd komolyságot erőltetve a hangomra felvettem a kagylót.
- Annie? – csendült fel anya hálás hangja a vonal másik végén.
- Anyám. Mond, mi olyan létfontosságú?
- Már fel sem hívhatom a lányomat?
- Anya… Mit akarsz? – éreztem hogy a hangom egyre gyanakvóbbá válik, hiába is próbálnám eltakarni.
- Itt vagyok a városban… És gondoltam meglátogatnám a lányomat. Holnap ráérsz?
Tudtam! Ó, de még mennyire, hogy tudtam! Kitervelt valamit, eljött ide, csak hogy valami baromságra újra rávegyen.
- Nem, anyám, nem érek rá! Mondd csak, miért vagy itt?
- Hogy lássalak!
- Miért vagy itt? De most legyél szíves az igazat elmondani! – kezdtem felhúzni magam, amitől Bill is visszahátrált két centivel az ágyon. Elhúzta a száját és megrázta a fejét. Tudom, pontosan tudom, hogy semmire sem megyek azzal, ha ideges leszek miatta. Az anyám miatt!
- Beszélnem kell veled, Annie. Fontos.
- Fontos, de kinek?
- Neked és a húgodnak… Már ha téged érdekel valamennyire anyád állapota!
- Hogy… Mi? – alig kaptam levegőt. Miért akarja Suzie-t is belemártani a mi csatánkba? És… Mi ez egyáltalán?
- Már felhívtam, és beleegyezett. Most te jössz, Annie – mondta halkan, én pedig magam elé tudtam képzelni a lefelé konyuló száját és a kihunyni akaró fényt a szemében. Bármi is történt, ha megláttam ezt a részét valahogy minden rossz elszállt és nem számított többé, hogy mit tett velem.
- Fel kell hívnom Suzie-t… Majd még beszélünk! – kapkodva leraktam a telefont és körbe-körbe járkáltam a szobában, észre sem véve, hogy Bill engem néz aggodalommal teli arccal.
- Mi a baj? Mit mondott? – kérdezte a kezem után nyúlva, de erre sem álltam le. Az agyam pörgött mindenféle kreációval megajándékozva. Próbáltam kitalálni mi lehet az a nagyon fontos dolog, amit meg akar mind a kettőnkkel osztani. Talán újra férjhez megy… Vagy elköltötte az összes pénzét, amit apa ráhagyott? Beteg? Ha igen, mennyire? Meg… Meg fog halni?
- Annie, állj le, kicsim! – szólt rám gyengéden Bill magához húzva. Képtelen voltam nem marcangolni magam csak egy kicsit, hogy leraktam a telefont és nem kérdezősködtem többet a témával kapcsolatban. Mindent tudni akartam. Azonnal!
- Mit mondott? – kérdezte újra, hátrasimítva az arcomba hulló tincseimet.
- Nem tudom… nem tudom – ráztam meg a fejem, és hiába erőlködtem semmi nem jutott eszembe a beszélgetésünkből – Suzie… Felhívta Suzie-t! Van valami… El akarja mondani… Nem tudom!
- Jól van, jól van! Nyugodj meg, Annie! – ölelt át szorosan, annyira, hogy éreztem milyen erősen ver a szíve. Vajon az enyém is ilyen ügyesen veszi az akadályokat? Úgy éreztem másodpercek múlva kiszakad a mellkasomból a heves vágtájától. Tudtam, hogy az enyém képtelen lenne ilyen lassan, megfontoltam pumpálni a vért, az enyém izgatott volt, félt, tanácstalannak érezte magát.
- Fel kell hívnom Suzie-t… Ki tudja mivel tömte tele a fejét anya! – toltam el magamtól Billt, aki bólintott egyet és a kezembe adta a telefont.
- Ne aggódj, édes, minden rendben lesz! – mosolygott kedvesen, amitől a szívem még hevesebben kezdett verni.
És mi van, ha nem? Mi van, ha a rémálom még csak most kezdődik? Mellettem leszel akkor is? Vagy elhagysz, hogy ne kelljen egy hisztérikus nővel élned? De… Ugye a gyűrűt nem fogod visszakérni?
- Magamra hagynál egy picit? – néztem rá a számat rágva, remélve, hogy nem veszi magára.
- Persze – bólintott újra és az ajtó képtelennek tűnő lassúsággal csukódott be mögötte.
Kizártam az életemből. Akkor és ott. Ott tűnt el az utolsó reményfolt.

***

Suzie egyből felkapta a telefont, én pedig nem haboztam.
- Felhívott?
- Ö… Harrison Ford? Ja, fel, de elküldtem a fenébe, kell a hátamra egy öreg, impotens púp!
- Suzie! Ne viccelődj. Anyáról beszélek… Felhívott? – kérdetem újból, mire mély csönd telepedett ránk – Szóval?
- Fel… Bocs, Annie. Azt mondta, ne szóljak neked, mert ő maga akarja bejelenteni a nagy hírt.
- Nagy hírt?
- Hát hogy itt van a városban! Hihetetlen, nem? Végül is… Mindig azt mondogatta, hogy sosem hajlandó elhagyni Amerika határvonalát. Erre itt van! Hát nem hihetetlen? – hallottam ahogy a húgom hangja boldogan cseng valahol nem is messze tőlem. Morcosan összeszorítottam a számat, nehogy valami butaság szökjön ki belőle.
- Mást nem mondott?
- Hát… Akar valamit mondani nekünk, ezért jött ide. De gondolom ezt veled is közölte. Szerinted újra férjhez megy?
- Nem tudom, Suzie. Olyan rossz érzésem van… Itt valami nincs rendjén!
- Igen, még hozzá veled, drága nővérkém! Lazíts egy kicsit. Mesélj, hogy van Bill? – váltott csevegő hangra, amitől teljesen összezavarodtam – újra. Bill. Ki az a Bill?
- Ja… Ő… Jól, jól van! Vagyis hát eljegyzett. Szóval jól vagyunk. Azt hiszem.
- Azt… Azt hiszed? Átugorjak? Megbeszéljük? Mondd el! Megcsal? Vagy rosszul térdelt le? Ronda a gyűrű? Mondd el, ha ronda a gyűrű és szólok neki, hogy egy rémséget húzott fel az ujjadra!
- Nem, dehogy! A gyűrűvel nincs semmi baj. Velem van, inkább.
- Zavarodott vagy?
- Mondhatni.
- Hisztis?
- Attól függ.
- Kívánós?
- Várjunk… Ugye nem oda akarsz kilyukadni, hogy terhes vagyok? – nevettem el magam – Az teljességgel lehetetlen!
- Anya is ezt hitte. – jegyezte meg gúnyos hangon, mire összerezzentem.
- Csakhogy én nem anya vagyok, és nem abban a korban élek! – mordultam fel túlságosan elárulva magam.
- Hoppá, hoppá! Kibujt a szög a zsákból!
- Most le kell tennem.
- Te még mindig neheztelsz rá!
- Viszlát, Suzie! – köszöntem el csilingelő hangon megnyomva a hatalmas piros telefon gombot.
Már csak egy valami volt hátra.
- Rendben – mondtam, ahogy felvette a telefont.
- Tessék? – kérdezett vissza meglepődve, álmeglepődéssel.
- Találkozhatunk. És elmondhatod, amit akarsz.
- Annie… Köszönöm!
- Inkább Suzie-nak köszönd.
- Holnap a Caffé Worldben megfelel?
- Hánykor?
- Négykor.
- Oké – feleltem fagyos hangon, és csak ekkor döbbentem rá, hogy nem tudom letenni a kagylót. Sehogy sem vagyok képes elköszönni az anyámtól.
- Szia, Annie! – köszönt el ő, valamivel barátságosabb hangon, mint amit én megütöttem vele szemben.
- Szia, anya… - motyogtam a telefonnak, de az már csak hangosan sípolt, ütemesen, jelezve, hogy anya már lerakta.