2.rész - Eszeveszett futam
2010.06.28. 18:33
Senki nem
szeret visszagondolni az óvodás vagy kisiskolás élményeire. Vagy igen? Tegye fel
az a kezét, aki élvezte, akinek egy rossz emléke sincs a hosszú évek után.
Nekem van, nem is kevés. Azt hiszem az életem akkor hullott darabokra mikor
tizenkét évesen Édesanyámnál rákot diagnosztizáltak. Lehet annál nagyobb csapás
egy kisgyermek számára, hogy elveszti az Anyját? Talán most azt mondod, hogy az
apám még ott van. Viccelsz velem? Apám elhagyott, megszégyenített, köztárgynak
tett ki. Az apám újraházasodott és egy másik városban született egy újabb
kislánya. Nem tartja velem a kapcsolatot, hazudik, meglop. Ha úgy tetszik egy
csapásra vesztettem el az Édesanyámat és az édesapámat. Hát most gondold át,
lehet ennél rosszabb?
Édesanyám szeretni való tanár volt. Általános iskolában tanított alsóbb
éveseket és mosolygott. Ezzel takarta a hatalmas nagy fájdalmát, amit apa
okozott neki azzal, hogy megcsalta őt. Azt hiszem, sok dolog van, amit képtelen
vagyok megbocsátani az apámnak. És talán ami a legrosszabb, hogy gyűlölöm.
Gyűlölöm az apámat.
Aki mindvégig mellettem állt és segített az Ő volt. A legeslegjobb barátnőm,
akivel átvészeltem az ingoványos jeleneteket, akinek a vállán órákig csak
bőgtem, Ő pedig egy hangos szót sem szólt emiatt. Feltartóztatatlanul áradtak
belőle a meleg, kedves, szeretetteljes szavak. Megnyugtatott, elködösítette az
agyam és elhitette velem, hogy leszek jobban is. Lesz jobb, szebb, értékesebb
életem még. Olyan könnyen hittem neki, annyira akartam, a szavaiba kapaszkodtam
és úgy lógtam több méterrel a föld felett. Azt hittem igazak a szavai, bíztam
benne, istenítettem. Aztán együtt tettünk valamit. Valami rosszat. És ott,
abban a pillanatban a szavai elvesztették a hitüket. Úgy éreztem hazudott,
becsapott, csak áltatott, hogy neki könnyebb legyen. De nekem is könnyebb volt
hinni valamiben, ami botorságnak tűnt első pillantásra, minthogy látni a
valóságot, azt a zord külsőt, amit ez az egész világ visel.
Hogy megértsd a jelent, a jövőt, először meg kell ismerned és meg kell értened
a múltat.
- Annie! Nem mondom még egyszer! Gyere be a házba! – csendül fel Anya hangja,
tele dühvel. Túl sokáig mentem a játékban és anya már nem élvezi. Hallom, ahogy
becsapódik az egyik ajtónk a házban és már ott is terem mellettem a kapuban.
- Sipirc, befelé! – int az ujjával az ajtó felé, amin keresztül kirontott a
házból. Bűntudatom van, lehajtom a fejem és lassan, a gombóctól a torkomban
fulkodolva evickélek be a házba. Már a konyhában várok rá, míg ő odakint
hangosan leszidja a játszótársamat, aki fura dolgokra akart rávenni.
Tizenkét évesen az egész furcsának tűnhet. Az is. Túlontúl furcsa. Megkapom a
szokásos büntetést, a szobafogságot, az éhezést – amit igazából csak én
harcolok ki magamnak. Nem eszek, még az étvágyam is elmegy, ha ilyen helyzetbe
kerülök. Az ágyban fekszek, és azon töröm az agyam, hogy mikor lesz olyan
hónapom, amikor nem kapok semmi féle vagy fajta büntetést. Lesz egyáltalán
ilyen?
Odakinn az előszobában megcsörren a telefon. Anya odatopog mellé és hallom, hogy
amint meghallja ki hívott fel minket, borsos hangulatba esik vissza.
- Szobafogságban van, sajnálom Lily. Talán majd egy hét múlva.
Belefúrom az arcom a párnáimba és legszívesebben sikítanék. De én most akarom!
Most! Nem egy hét múlva! Lilyt akarom!
Egész nap az ágyban maradni elég fárasztó, így hamar álomba merülök, és mire
valóban felébredek, az egy hét elillan a fejem felett. Hét nap barátok után
sóvárogva, elmerülve a legbutább álmokban, elveszve a saját ösvényemben, amit
magamnak alakítottam ki. A leglefoglalóbb játékok is dög unalmasnak tűnnek.
Vajon előtte is azok voltak, vagy csak hirtelen váltak azzá, pontosan akkor,
amikor semmi hasznukat nem vettem?
Hét nap. Kínszenvedések sorozata, baklövéseknek ez alatt a hét nap alatt semmi
helye nem volt. Nem ronthattam tovább a helyzetemet még jobban. Akkor csak még
kilátástalanabb lett volna a szitu. Úgy éreztem magam, mint egy elemes kutya,
amelyik bármelyik pillanatban lemerül, ha nem kap nagyon gyorsan utánpótlást.
Aztán eljött a hetedik nap. A teremtésben Isten ekkor fejezte be művét, a mi
világunkat. Anyáék sokat meséltek a Bibliában szereplő történetekről és mikor
kicsi voltam fel is olvastak belőle számomra. Az évek múlásával viszont egyre
ritkult a felolvasóest megszervezése, úgy tűnt anyáék letértek a református
útról. Többet nem hallottam sem Istenről, se a pokolról, sem az angyalokról, de
még csak a démonokról sem. Már nem hittem többet abban, hogy léteznek mások is,
mint az élők, az emberek, csak mi voltunk a nézetemben.
A hetedik nap fejeződött be az én büntetésem. És akkor kezdődött egy új élet az
egész családom számára. Kiderült, hogy Anya rákos. Egy éve volt már annak, hogy
a térdéről leszedette az anyajegyét. A rá következő hónapokban az egész világ
megfordult körülöttem – vagy inkább kifordult. Nem mertem otthon maradni, de
elmenni is képtelen voltam. Nem mertem áthívni Lilyt, de közben úgy éreztem
megőrülök, ha nem találkozhatok vele és nem beszélgethetünk. Az iskolában nem
mertem senkinek sem elmesélni, ami otthon zajlik. Csak még jobban
belebonyolódtam volna az életbe. Már így is teljesen zaklatott voltam. Nem
értettem, hogy miért pont velünk történik ez. Miért pont velem? Újra csak önző
gondolatok furakodtak az agyamba, kiszorítva minden helyet a jónak. Már nem
tudtam semmit. Nem értettem mit mond a doki, nem érettem mit mond Anya, vagy
apa, nem érettem a gyámhatóság kérdését, miszerint jól vagyok-e. Jól vagyok-e?
Miféle abszurd kérdés ez egy tizenkét éves kislánytól, akinek az édesanyja rákban
haldoklik? Jól vagyok-e? Nem. De mindig azt hazudtam, hogy igen.
Nem tudtam mi fog történni, de egy dologban biztos voltam. Nem akarom Anyát
elveszíteni. És bár ő nem látta, de esténként, a sötétben sírva fohászkodtam
érte Istennél. Reménykedtem, hogy meghallja, és rájön, hogy nekem hatalmas
szükségem van az Anyukámra. A hóbortos énjére, a dühös és ideges hangjára, a
büntetéseire, amit valahogy mindig képes voltam enyhíteni. Kivéve az utolsót. A
legutolsót, amikor olyan rossz érzés kerített hatalmába, hogy képtelen voltam
kimászni az ágyamból. Leterített és nem hagyta, hogy legyen akár egy ép
gondolatom. Felfalt belülről, hatalmas űrt hagyva a testemben. Mintha az összes
létfontosságú szervemet kiszippantotta volna. Csak egy test voltam. Vagy talán
már csak egy lélek. Semmi a régi énemhez képest.
Sok szenvedés után Anya végül feladta, míg én továbbra is bíztam benne, az
orvosokban, Istenben. Hittem bennük, de egy pillanat alatt minden hitem
darabokra hullt. A földön találtam magam, a hideg csempén, a kórház rideg falai
között. Emberek százai nyüzsögtek mellettem, kérdezgettek, de nem hallottam
őket. A fülemre tapasztottam a kezemet, hogy elhallgassanak. De ott voltak a
fejemben, az összes gondolatomban, az összes szavamban. Nem az orvosok, nem a
nővérek, még csak nem is a takarító, aki először látott meg és szólt azonnal az
egyik főorvosnak. Mások. Elérhetetlenek és láthatatlanok voltak. De hallottam
őket, suttogtak a fülembe, bíztattak, melegséget árasztottak el bennem,
elhittem, hogy van még kiút ebből a rémálomból. De aztán eltűntek, a fagyos
valóságot maguk után hagyva. Gyűlöltem őket. Ők is ugyanúgy elhagytak, ahogy
anya tette.
Elvesztettem az Édesanyámat. Hosszú, fájdalmas úton. És ami utána jött maga
volt a pokol. Mégsem sírtam, egyszer sem. Ha akartam volna, akkor sem ment. Nem
próbálkoztam, gondoltam majd magától rám talál. De nem így lett. Napok, hetek,
hónapok múltak el könnycseppek nélkül. Mindenki depressziósnak tartott,
agyfurkászhoz akartak küldeni, de nem tették. Én voltam számukra most a
legfontosabb és tudták, hogy idővel majd túl leszek rajta. Hát tévedtek.
Anya temetésén oly sok ember vett részt, hogy megszámolni sem tudtam. Huszonöt
idegen embernél megálltam és úgy döntöttem Anyát nézem az ő, külvilági arcukhoz
képest. Mert Anya arca nyugodt volt, gyönyörű, azt sugallta számomra, hogy
minden rendben lesz, ez az én sorsom, ami elől nem menekülhetek. De azt nem
mondta el nekem, hogyan élhetném túl az odáig vezető utat. A sorsom végéhez
fogalmam sincs, hogy juthatnék el. Nincs sehol egy cetli, amin súgnak számomra,
nincsenek táblák, melyek mutatják a helyes utat. Csak én vagyok és az
önzőségem. És akkor még nem is említettem, hogy mennyire képes vagyok minden
jelet félreérteni. Kiforgatom mások szavait pontosan az ellenkezőjére. Mi van…
Mi fog történni, ha eltévedek az úton, Anya? Mi lesz velem, ha teljesen
félreértelmezem a jeleket, amiket kapok? Ha azt hiszem a jóra, hogy rossz, a
rosszra pedig hogy a legjobb? Fogsz segíteni nekem, Anya? Vagy végleg
elhagytál?
De Anya nem válaszolt. Többet már nem fog.
Túl akartam élni ezt a hatalmas veszteséget. És ezért bármire képes voltam.
Tizennégy évesen, két évvel Anya hirtelen halála után az egész világra átkot
szórtunk Lilyvel. Azt állította, hogy az egész családjában minden női tag
boszorkány. Láttam a tükörben hogy felcsillant a szemem erre a szaftos
információra. Kaptam az alkalmon és jól megszívattam az egész világot. Később
kiderült, hogy a főzet és az ige, ami elmormoltunk teljesen hasztalan. Még egy
patkányt sem tudnánk vele megölni – kivéve, ha megitatjuk vele a löttyöt, amit
kotyvasztottunk. Lily mamájának legalábbis ez volt a véleménye. Azt mondta, ha
meg akarjuk átkozni a földkerekség összes emberét azt több növénnyel és valami
ütősebb szöveggel kéne tennünk. Hármasban kreáltunk egy újat… Volt benne
minden, több gyerek, aki a hüvelykujját szopja, kutyák, akik a goromba postás
bácsik fenekébe harapnak, macskák, akik borsot törnek a tűzoltók orra alá,
patkányok, akik elárasztják a puccos népség vacsoráját. Titokban még valami
mást is odasuttogtam a szöveg végére. Hogy Anya jöjjön vissza, de gyorsan, mert
ez így már nem mehet tovább.
Két évre rá rádöbbentem, hogy micsoda gyerekes ötlet volt magamra húzni egy
hacukát, ami totál bő volt rám és olyan dolgokat kántálni, ami igazából nap,
mint nap előfordulhat, és amitől a világban egyetlen egy ember sem fog
rosszabbul járni. Tizenhat éves koromra a dolgok annyira elharapództak, hogy
apának már volt egy másik családja, akiket soha nem akartam látni, apám szülei
meghaltak így Anya szüleihez kerültem. Odakerülésem után nem sokkal
autóbalesetet szenvedtek. Már senkim nem maradt és kezdtem azt érezni, hogy ez
mind csak miattam van. Én okozom a legtöbb balesetet, a legszerencsétlenebb
ember vagyok a világon. Már nem volt senkim. A gyámhatóság apámhoz akart
elhurcolni. És ekkor tettem meg azt a végzetes lépést Lilyvel. Léptük meg, amit
sosem vagyok hajlandó megbocsátani magamnak.
Remegtem egész testemben, ahogy ott álltam a fürdőszobában. Tiszta volt, fehér,
nyugodt. Én viszont zaklatott voltam és őrültségnek tartottam az egészet. Mégis
mi a fenét keresek én itt?! Komolyan meg akarok halni?! Ennyire elment az
eszem? Azt persze tudtam, hogy sosem voltam túl értelmes kölyök, na de hogy
erre vetemedjek!
Belenéztem a tükörbe, a másik pillanatban pedig tudtam, hogy hiba volt. A
szemem véres volt, a szám is remegett, falfehér voltam, mintha már halott
lennék, pedig a nehezén még nem is estem túl.
Mögöttem a polcról leesett egy törölköző, majd még egy és egy újabb. Egymás
után hulltak a földre, mintha egy láthatatlan személy dobálta volna őket a
lábam elé. Ha eddig remegtem és féltem, akkor most már az ájulás szélén
egyensúlyoztam. Nem akartam hinni a szememnek. Van ilyen? És ha igen, akkor ki?
Vagy mi? Miért?
- Lily… - nyögtem alig hallhatóan, igazából mintha csak formáltam volna a
számmal a nevét, de hang nem jött ki a számon.
Mögöttem a csap kinyitódott össze-vissza fröcskölve az egész fürdőt. Én is
vizes lettem, az arcomon folytak végig a cseppek, mintha sírnék. Ahogy
megfordultam újra szembe néztem magammal. Még borzasztóbb látványt nyújtottam,
mint előtte. Valami belülről hajtott, azt akarta, hogy tegyem meg, most,
mielőtt még késő! Éreztem, ahogy a véremben száguldozni kezd az adrenalin és a
penge után nyúlok. De egy másik, lágyabb, édesebb hang visszatántorított.
Szinte hallottam, ahogy a fejemben beszél, beszél, és csak beszél. Fogalmam sem
volt miről, vagy, hogy hogyan. Nem érettem egy árva szavát sem, de a
hangsúlyból tudtam mit akar.
- Hé… nélkülem akartad elkezdeni? – nyitott be Lily, és ahogy a látvány elé
tárult – az én halálra rémült arcommal együtt – megértette, mi is történt az
előbb.
- Mi történt? Mi történt?? Mit mondott? Beszélt hozzád?? – erősen közrefogta a
kezeimet, és kivette a pengét az ujjaim közül. Megráztam a fejem,
összeszorítottam a szám és hallgattam. Lemertem volna esküdni, hogy az előbb
még sikítást hallottam a fejemben… De most már csend honolt.
- Nem csevegni jöttem… - mondtam végül halk, monoton hangon, ami nem is
hasonlított a sajátomra. Lily bólintott, a törölközőket elrugdosta az egyik
sarokba, majd mindketten leültünk a hideg csempére.
- Kész vagy? – kérdezte miközben felemelte a csuklóját az arcához a másik
kezével pedig a pengéért nyúlt. Bólintottam és figyeltem, hogy csinálja.
Csuklójához emelte a pengét és apró vágásokat ejtett rajta. A vér bugyborékolva
serkent ki a sebből, amit egyre több követett. Egyre mélyebb vágások, tarkítva
egymást. Ahogy az egyik kezével végzett ugyanezt elvégezte a másikon is.
Mosolygott, mikor végzett és rám nézett. A szeme csillogott, én pedig
elhatároztam magam – követem, bárhova is megy.
Odaadta nekem a pengét, amit használt. Tétován vettem el tőle és láttam, hogy
az én kezem jobban remeg, mint az övé, amin annyi sérülés van. A csuklóm alatt
húztam egy kisebb csíkot. A bőröm elfehéredett majd pár másodperc múlva a vérem
csak úgy zubogott az apró, pici kis nyílásból. Ahogy a saját vérem illatát
megéreztem szinte elkábultam tőle, extázisba estem, nem figyeltem mit teszek,
csak még több vért akartam magamból kisulykolni. Amit meg is tettem.
Lilyvel egymás mellé feküdtünk, így vártuk a végét. A végét az életünknek, a
sok balszerencsének, a szívünk heves vágtájának. Álmosság tört rám és tudtam,
hogy eljött az én időm is. Már nem fordulhatok vissza, innen már nincs
visszaút. Mielőtt viszont végleg lehunytam volna a szemem forróságot éreztem az
arcomon végigfolyni, és valami sós ízű folyadék legurult egészen a számig.
Könnycsepp? Sírok?
Nem. Nem én sírtam. Anya volt. De érte haltam meg.
|