Egy újabb lap lett tele. Betűk, szavak sorozata melyek egészet alkotva mesélnek el nekem annyi mindent. Lapozgatva jót nevetek a régi énemen, a kislányos gondolkodásomon, a macskakaparásomon. De valami megfog. Már akkor is tudtam, ki lesz valóban fontos számomra, ki az igazi barátom, a szerelmem.
Előtévednek az idősebb korban íródott naplóim is, segítségért kiáltva az egyetemes időszakaimból, amikor feltűnt Sebastian. Még most is tudom, mennyire felkavart az éne. A sorokból kiolvasva pedig felelevenül bennem az az este. A Halloween parti, ahol a lányok cukrokat osztogattak a fiúknak, akik valamilyen formában meghálálták azt. Egy simogatással, egy csókkal, vagy egy érzékibb ágyjelenettel. Attól függött ki mire vágyott.
Sebastian már akkor is tarolt a lányok körében. Hevesebb csókpartikat váltott akár több lánnyal is mások szeme láttára. Mit sem érdekelve, hogy mit gondolhatnak róla a többiek.
Az idő az októberi hideghez képest viszonylag melegebb volt, akár egy pólóban is kimerészkedhettünk. Már akinek volt kedve. Bizony, még akkor sem voltam túl Billen. Minden egyes fiú mozdulatában visszaláttam őt. Minden illat őt idézte, még a nap ragyogása is.
Aztán bekopogott Sebastian. Nem is. Inkább berontott az életembe. Rámászott a szobatársnőmre, aztán jöttem én. Bill miatt viszont képtelen voltam akár csak ránézni is. Nyomorultul éreztem magam, és tisztában voltam a helyzet szánalmasságával. Igazából nem is Sebastian miatt temetettem el végleg Bill emlékét magamban. A barátja volt az, aki kihúzta a mondhatni már depresszióba sodort lelkemet a mély sötétségből. Fényt vitt az életembe, és ezzel együtt Sebastian is felfigyelt rám. Pedig semmilyen jelét nem adtam, hogy kíváncsi vagyok rá. Tiszteletben tartottam viszont, hogy ő is egy ember, így köszöntem neki, amikor elment mellettem a folyosón és szívesen válaszoltam a kérdéseire. Amíg igazán idegessé nem vált a jelenléte körülöttem. Szinte fojtogatott, levegőt sem bírtam venni, annyira rám mászott. Loholt utánam, leste minden mozdulatomat, hátha végre engedek.
Aztán valahogy megtört a jég. Nem is emlékszem már jól rá. Segítségemre szolgált a napló, amiben minden részletesen ott állt. Még Sebastian csókolását is kielemeztem, mintha lenne azon valami kifogásolni való. Istenien csókolt. Annyira hogy kiverte Bill csókját is a fejemből. Onnantól kezdve már minden csak rólam szólt. És néha róla.
Elmosolyodtam, ahogy eszembe jutott az a pillanat. Soha nem láttam még annál izgatottabban Sebastiant. Mintha az életén múlna a technikája. Mindent söpört, és ahogy elhagyta az ajka az enyémet azonnal hajoltam, hogy újra összeérjen.
Onnantól kezdve az életem kész őrület volt. Diploma, majd állás, összeköltözés, aztán Sebastian megkérte a kezem és… a Tokio Hotel tarolni kezdett Amerikában.
Mindez persze már a múlt, ami elfakult emlékekből áll. Már az sem érdekelne, ha akkor végleg elhagyom Amerikát, és Japánba költözök. Vagy talán az Antarktiszon tengetem tovább a napjaimat. De minden más lett. Megváltozott, egy röpke pillanat alatt, ami olyan mélyen belevésődött az emlékezetembe, hogy soha nem lennék képes kitörölni onnan. Nem is akarhatom. Hiszen ha eltűnne, az egész lelkem odaveszne vele együtt. Életem legszebb pillanata, perce, órája, napja. Ami talán sosem adódik meg újra. Sőt, biztos vagyok benne, hogy nem fog. Már nem. De ezen nem szomorkodhatok.
A mikró hangos pityegése zökkentett ki a merengésemből. Magam mellé raktam a naplót, ráhelyezve a már kiolvasott füzetre. Ahogy a konyhába, érek a fényképek pontosan felém kacsintva idézik fel, a múltam apróbb töredékeit, amik majdnem elvesztek az idő folytán.
Az óra hangos ketyegése töri meg a tökéletes csendet, jelezve, hogy hamarosan idő van, és készülnöm kell.
A gőzölgő tea finom gyümölcsillata az egész konyhát beterítve csalogat magához. Előkerül a barnacukor, egy kiskanál és már a markomban szorongatom a meleg bögrét felmelegedésként.
A telefon halk csörgésére a szívroham kerülget, félve, hogy már el is késtem. Újra az órára sandítottam, és mélyet lélegezve bizonygattam magam, hogy nem fogok lemaradni semmiről.
Leülni és újra a régi szép dolgokról tűnődni már nincs időm. Ahogy az utolsó kortyot is kiittam a bögréből, a szobám felé veszem az irányt, átöltözöm, és mire kiérek az utcára bezárva magam után a ház ajtaját, a szívem hevesen kezd kalimpálni.
Ahogy a hatalmas épülethez érek, elfog az öröm és a szomorúság. Hát eljött az idő. A parkoló megtelt, és más jókedvű emberek rohamozzák meg az ajtót. Ahogy az építmény belső részébe érek, már minden díszkivilágításban tündököl, fiatalok ezrei rohangálnak kicsiccsentve. Eszembe jut mikor én is ugyanígy tettem. Már Sebasitannal.
- Anya! – kiált Jessica öt méterre tőlem. Hosszú, szőke haját, ahogy felém rohant meglengeti a szél, mogyoróbarna szemei pedig úgy csillogtak, mint kiskorában mikor az apja látogatóba jött.
- Itt van apa! Itt van apa! – hadarta újra és újra, ezer wattos mosollyal. A gyomrom összeszorult, és rám tört a bőghetnék. Persze ezt ő is észrevette, így terelte a témát, de majd kicsattant a boldogságtól.
Elvezetett a székemig, ahol magamra hagyott. Vele.
- Szerbusz Lisa. – köszönt barátságosan, mosolya még most is bódultságot okozott nekem.
- Szerbusz.
- Milyen hihetetlen, nem? Ilyen hamar felnőtt volna? Esküszöm, mintha tegnap lett volna hogy alig hat hónaposan mászás közben összeverekedett a macskával. – nevetett fel, és a földet pásztázta.
- Nem haragszom. Nem is haragudtam. Sosem. Túl sok fájdalmat okoztam neked ahhoz, hogy a szemedbe merhessen mondani, hogy rossz apa voltál és vagy.
Hihetetlen megnyugvást jelentett a lelkemnek hogy végre kimondtam. Túl voltam rajta, és ez kielégített.
- Köszönöm… – suttogta alig hallhatóan, majd megfogta a kezem. Ahogy ránéztem, újra elvesztem a szemében. A lélegzete a bőrömet bizsergette, és tudtam, ennek sosem lesz vége.
- Szeretlek Bill. – nyögtem magamon kívül, félve a választól.
A mosolya átváltott szelíd, féltő mosollyá, a másik keze az arcomhoz ért, végigsimogatva a szememtől az államig.
- Örökké szeretlek, Lisa.
- Kedves hölgyeim és uraim! Szülők, nagyszülők, családtagok, barátok! A végzősök diplomaosztója mindig nagy izgalommal várt jeles esemény melyen…
A hang elhalkult, ahogy a puha, forró ajkak az enyémhez simultak. Kizárva a külvilágot örökre.