- Elég volt csak rád néznem, és tudtam, hogy valami nincs rendben. Az anyád vagyok!
- Anya…
- Lisa?
- Ki kell mennem a mosdóba… - nyeltem egy nagyot, mire anya elmosolyodott és bólintott. Leraktam az asztalra a forró, gőzölgő teámat. A porcelán hangosan landolt az üvegen, én pedig tudomást sem véve róla a fürdő felé vettem az irányt.
A tükörbe nézve megrémültem magamtól. Valóban ilyen borzasztóan nézek ki smink nélkül? Vagy csak a kiadós sírás okozta szemduzzanat miatt van? Vagy netán a lelkem fájdalmai sugároznak ki az arcomra?
Kinyitottam a csapot és a reklámokban látott tini lányokat meghazudtolva locsoltam le az arcomat egy kis hideg vízzel. Az egész csak annyira volt jó hogy fél percre elfelejtsem a bőghetnékemet, hogy aztán még nagyobb erővel akarjon feltörni belőlem.
Nem akartam túl sokáig várakoztatni anyát, még azt hinné, lehúztam magam a klotyón. Vagy legalábbis valamiféle módszerrel segítettem magamon. Pedig sose tenném meg.
Ahogy becsuktam magam mögött az ajtót és visszaindultam a rövidke folyosón a konyhába anya zavarban lévő magyarázkodó hangja ütött szíven. Telefonált. Nem akartam kihallgatni kivel, és mit és miről, de ha behunytam a szemem minden szó tisztán beszűrődött a fülemen. Rólam volt szó. Igen, elég volt egy mondat is hozzá. És lottózás szerűen kitalálhattam volna, kivel is beszél néha mogorva, néha bűnbánó hangsúlyban.
- Adj neki egy kis időt… ne haragudj, de megyek. Viszlát Sebastian. – rakta le a kagylót anya hangtalanul. Nem akartam túl drámai belépőt, vagy azt, hogy mire megfordul, én ott leszek a háta mögött, még is így sikerült. A lábam nem bírt magával, és megindult minden ellenkezéssel szemben. Az agyam egy hatalmas STOP táblát mutatott fel, de ez nem számított a végtagjaimnak. A szemem nyitva maradt, a fülem tiszta lett, a légzésem pedig egyre szaporább. Lehetett már lihegésnek is nevezni, én legalábbis úgy éreztem, mintha több kilométert futottam volna le.
Anya makogott, zavarában egy értelmes mondatot sem sikerült összeraknia. Magyarázkodni kezdett, hadoválni fura dolgokat, végül összeroskadt. Ahogy ott ült előttem megsajnáltam. Még soha ehhez foghatót nem éreztem. Meg akartam ölelni mégsem tettem. A kezem most nem engedelmeskedett, a lábam nem indult meg, hiába villogott az agyam megállíthatatlan tempóban. Meg KELL tenned. A szemem előtt cikázott ez az egy mondat.
Újra rám nézett, könnyes szemekkel, de a szívem mintha kőből lenne. Fel sem fogtam, mit érezhet, milyen nehéz lehet neki. De tudtam. Tisztában voltam vele, mégis elnyomtam magamban. Mert most rólam van szó. Újra az önzőségem került előtérbe, ahogy eddig mindenegyes alkalommal.
- Mit mondott? – nyögtem ki nagy nehezen. A tüdőm egyre hevesebben kapott levegő után, már-már kitörni készült.
- Felhívta Bill. Kicsim… ott van nálatok…
- Ki? – kérdeztem újra, de nem akartam hogy az legyen, amire gondolok.
- Nem kell odamenned! Nem is érdemes!
- Bill ott van nálunk? Sebastian-nal? – egy lépést hátráltam hátha azzal feloldom a gyomromban uralkodó görcsöt, és kiverem a fejemben örökösen mozgóképszerű pillanatot, amikor Bill azt mondta, hogy vége.
- Itt maradhatsz, rendben?
- Oda kell mennem…
Ha anya megkérdezte volna még miért? nem tudtam volna rá a választ. Nem tudom, azt hiszem, ennyit feleltem volna. De nem tette. Talán, mert már ideje sem volt rá. Kirohantam a házból, és amilyen gyorsan csak lehetett fogtam egy taxit, mivel a kocsim leparkoltam még régen, a város másik felében. Tele volt mindenféle emlékekkel, amiket nem akartam a magaménak tudni.
Az sofőr úgy tűnt nem egy élvhajhász, és többszöri könyörgésem árán sem volt hajlandó gyorsítani. Óráknak tűnt, mire eljutottunk a házamig – amit leginkább már csak Sebastianénak neveztem volna.
A meglepetés – ami igazából már nem is volt meglepetés – a ház előtt parkolt le. Feltűnőbb helyet nem is kereshetett volna gondoltam magamban. Viszont még ez sem volt az igazi énem. Azt elvesztettem mikor kiléptem Bill életéből.
Az ajtó nyitva volt, talán rám vártak. Ahogy becsapódott mögöttem két magas alak fordult felém. Mindkettő kifejezéstelen szemekkel és arccal. Hát így állunk… az álomnak ezennel vége. És bárcsak soha meg sem történt volna.