|
49.rész
2009.11.23. 19:42
A vonat megállás nélkül zötykölődött a város határán, hosszas fák sorozata mellett. A természet megnyugtatott, a szakadó eső viszont még rosszabb hangulatba sodort.
A fülkék legtöbb része tele volt, kivéve az enyémet. Senki nem mert bemerészkedni egy szőke hajú bambuló nő mellé. A rossz az volt, hogy véglegesen is kirekesztettnek éreztem magam. A jó hogy így megengedhettem magamnak pár könnycseppet, még ha a sminkem is volt az ára.
A telefonom hangtalanul feküdt mellettem, mintha feladta volna a harcot. Valami ilyesmi történt. Vagy legalábbis ez történik az emberrel, ha nem hordja magánál a mobil töltőjét.
Az a tény, hogy ha behunyom a szemem, újra őt látom magam előtt, megnehezítette minden pillanatomat. És bár hiába sötétedett be odakint, képtelen voltam csak úgy átadni magam az álmosító érzésnek. Újra és újra lepörgött bennem az utóbbi hónapok, összegezve hol rontottam el, mihez kéne kezdenem, miért kéne felállnom. A végeredmény a vártnál is jobban lehangolt. Billt elvesztettem, Sebastian ezek után már szóba sem fog állni velem, apám pedig… azt hiszem ő még a végrendeletéből is ki fog hagyni, jelezve, hogy én már régóta nem vagyok a lánya.
Egyedül anyára számíthattam. Számíthattam? Nem is értem hogy juthatott eszembe ekkora őrültség. De mégis ő az anyám. Felnevelt. És ő tett be abba a borzalmas nyári táborba, ahol megismertem azt a fiút. Ha úgy vesszük, neki köszönhetem Billt, és azt is, hogy idáig jutottam.
Az egész túl nyálas volt. Csöpögött az érzelmektől és a Szerelmünk lapjait jutatta eszembe. De én nem akarok úgy meghalni, hogy nem is emlékszek rá. Bill-re. Már ha emlékeznem kell még rá olyan idősen. Talán túlságosan féltettem, vagy már azt sem tudtam ki is ő pontosan. Megváltoztam és ő is. Nem vettem figyelembe, és ez lett. Azt hittem gyermekies hazugságokkal, átlátható füllentéssel mindent megoldhatok. Ő pedig soha nem fog majd rájönni. Alábecsültem. Pórul jártam a viselkedésem miatt.
Mit gondolhat most rólam? Utál? Megérteném. Én is utálom magamat.
Ahogy odakint végleg elsötétült a világ végre kibőghettem magam. Felhúzott térdekkel és lehajtott fejjel sem tettethettem volna, hogy sírok. A mellkasom rázkódását nem tudtam megállítani.
Már csak abban reménykedtem, hogy hamar vége lesz. Eljön a reggel, én pedig új lappal nyitok. Nem érdekelt hol, kivel és hogy egyáltalán mennyi ideig fog tartani. Már az egyéjszakás kalandokra is hajlottam, amit eddig lehetőleg kerültem, mint a darazsakat, amiket ha az ember meglát eltölti valami fura érzés, a gyomra görcsbe szorul, és azért imádkozik, nehogy megcsípje, mert az fáj, és a fájdalmat senki sem szereti. Kivéve a mazochistákat. Talán azokhoz kéne csapódnom, hogy a lelki fájdalmaim mellett a testiek eltereljék a figyelmemet a mellkasomban lévő sebekről.
Nem akartam aludni. Nem akartam álmodni sem, mert az is fájna. Bármit álmodok fájni fog. Ha boldog leszek, és úgy ébredek, akkor szörnyen fogom érezni magam, ha viszont rosszat, akkor tudom, hogy a saját nyomorúságomból kreált az agyam valamit. Így minek?
Hazamenjek egyáltalán? Mit kereshetnék én még otthon? Otthon még az a hely?
***
- Kellj fel és járj!
- Nem vagy vicces!
- Nem is viccnek szántam. Gyerünk! Ugrás!
- Tom szállj le rólam legalább csak egy percre!
- Nem! Minek? Mi vagy te? Halálos beteg?
- Lelki… mit gondolsz, az jobb?
- Szörnyű önző állat vagy! Ahelyett hogy itt sajnáltatnád magad, inkább csajozz be!
- A stílusunk nem egyezik meg, hiába vagyunk ikrek.
- Lisa? Mért pont Lisa?! Ott van… Jessica! Ezerszer jobb csaj!
- A fotós, aki minden áron meztelen képeket akar rólam eladni?
- Hé! Még bármi jó sülhet ki belőle! Ne nézd mindig ilyen pesszimistán a dolgokat!
- Meztelen fotókat! Elegem van! – húzta magára a paplant. A sötétség, és hogy kicsit egyedül érezhette magát jobb volt, mint várta. Nagyobb űr tátongott benne, mint amennyit képes volt elviselni. Becsapták, megbántották, hülyének nézték. És ezt soha nem fogja megbocsátani. Hiába szeretne, valami visszahúzza.
- A francba is már! Add a telefonomat!
- Mert?
- El akarok valamit rendezni!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
