-Biztos jól vagy? Holt sápadt vagy. Jobb lenne, ha mégis kihívnék egy mentőt! – kapott a telefonja után, mire feleszméltem hogy most kell közbelépnem.
-Jól vagyok! – fogtam meg a kezét remegve – A kocsim… az viszont nincs jól! Miért nem miatta aggódsz? – mosolyodtam el, szertefoszolva ezzel a mélyebb ráncokat a homlokán.
-Mert nekem te vagy a fontos, nem pedig a kocsid…
Bár a csomagtartó puha belsején ültem, még így is féltem, hogy kiszédülök a szemeitől. A szívem kétszer nagyobbat dobbant, és már-már kiugrani akart. Lenéztem a földre, és nyugalmat erőltettem magamra, mielőtt még késő lett volna.
-Hazaviszlek. Ilyen állapotban nem vezethetsz.
-Igen… azt hiszem ebben egyetértünk.
Bólintottam, bár minden erőm elpárolgott, ahogy a fának nekicsapódtam. Valójában már nem is emlékeztem rá, hogyan is történt. A cica kirohant az úttestre, elrántottam a kormányt aztán… minden sötét.
-Szóval hol is laksz?
Hol lakok? Basszus! Inkább kivel lakok!
-Nincs kedvem hazamenni! – álltam fel őt követve a kocsija felé
-Tessék? – prüszkölte meglepetten
-Miért nem viszel magadhoz?
-Én… nagyon szívesen, de holnap korán reggel el kell mennem a városból…
-Miért?
-Hidd el, unalmas meló ügy, és amúgy sem akarlak ezzel fárasztani!
-Hova mész?
-Mi ez a sok kérdést? – állt meg egy másodpercre
-Én… ne haragudj. Nézd el, most hajtottam neki egy kocsinak, és nincs kedvem egyedül hazamenni, hogy rémálmaim legyenek…
Nem akartam hazamenni. És amit én akarok, azt el is érem.
Könnyes szemekkel néztem rá, majd a földre, várva a reakciójára.
-Oké, igazad van… tényleg borzalmas érzés lehet most… még jó hogy én tudom hol lakok! – nevetett fel, kinyitva a kocsija ajtaját.
-És az enyém?
-Nyugi, már szóltam Tomnak, ő pedig idejön és elviteti!
-Köszi. – nyögtem összeszorult torokkal. Tom. Akkor ő is otthon lesz. Mekkora baklövést követtem el újból! Tudtam, hogy rossz számot tárcsázok! Sebastiant kellett volna hívnom! Hogy mászok most ki ebből a gödörből?
-Lisa? Biztos ne hívjak mentőt? – guggolt mellettem minden mozdulatomat árgus szemekkel figyelve.
-Nem, csak elgondolkodtam… mehetünk?
-Igen, persze!
Az ajtó becsukódott, én bekötöttem magam, Bill beszállt, ugyanígy tett, és bár pontosan a házam mellett hajtott el meg sem mukkantam. Még csak rá sem mertem nézni.

***

Talán jósnőnek is mehetnék. Úgy volt, ahogy előre láttam. Este levegő után kapkodva ébredtem. Forgolódtam, és kényelmetlennek találtam az ágyat. Emlékezetem pedig reméltem hogy nem csal, és Bill ágya pont kielégíti az én kívánságaimat.
Kinyitottam a vendégszoba ajtaját, és a sötétben tapogatózva eljutottam Bill szobájáig.
Kopogni nem voltam hajlandó, meg akartam lepni, hogy ezzel se tudjon visszautasítani a szobámba.
Bár tudtam hogy milyen látvány fog várni, egy pillanatra megszeppentem, és a döbbenettől levegőt sem bírtam venni.
Az ajtó halkan csukódott mögöttem, én pedig az ágyhoz léptem. Nem akartam felriasztani, csak mellé bújni, és jót aludni.
-Lisa? – kapta fel a fejét
-Egyedül nem megy… - suttogtam vissza bociszemeket meresztve. Felemelte a takaróját, és bár sötét volt, a jól látható kaján mosolya ott incselkedett az arcán, a füléig érve.