Nem akartam elveszteni a fejemet. Az ital túl erős volt, az eső az ablakot verte, Bill szemei pedig minden másodpercben egyre jobban csillogtak.
Próbáltam megérteni a kézmozdulatát, megfejteni a szeméből áradó tüzet és a saját gondolataimat.
-Azt hiszem inkább megyek… így is elég vizet kavartam!
A pohár az üvegasztalon csörrent, én pedig túl hirtelen álltam. A fejem elnehezült, a szemem előtt minden elhomályosult és a lábam egy pillanatra megrogyott.
-Lisa, jól vagy?
Bill aggódó arcát láttam alig pár milliméterre a sajátomtól.
-Aha… azt hiszem… - nyögtem alig hallhatóan az ajkaira fókuszálva.
Ha most megkérdezné megcsókolhatna-e a belső hangom megállítana, de a szemei csillogása egyre lehalkították a morgó hangot, felerősítve a másikat. Egy buja, tüzes hangot.
-Biztos? Csak mert szerintem itt kéne maradnod. Kint még mindig esik…
Esik. Nem baj. Lehet arra van szükségem. Hideg esőcseppekre hogy rá is jöjjek mi a baj velem. Miért vagyok ilyen gyenge, ha Bill van mellettem.
-Igen, igazad van. Teljesen hülyeség lenne kimenni az esőbe…
-Aludj itt! – vágta rá, eleresztve egy apró mosolyt. A szemei magabiztosságot tükröztek, és félelmet is egyben.
-Ezt akarod? – bukott ki belőlem a kérdés. Az arcom égett, ahogy a saját hülyeségem visszacsengett a fejemben.
-Ha te is…
persze hogy akarom! – gondoltam, bár hiába. Nem mertem rá nézni, és szerencsétlen tininek éreztem magam mellette.
-Oké… - nyögtem ki végül, és újra a poharat szorítottam az ujjaim között.
-Lisa?
-Igen?
-Lisa, Lisa, Lisa… - mormolta halkan mire elérte, hogy rá nézzek. Hatalmas vigyor ült ki az arcán. A keze elindult az arcom felé, és kedvesen megsimogatták az arcomat.
-Attól félek, hogy valami rosszat fogok tenni…
-Milyen rosszat? – nézett kíváncsian, de a mosoly még mindig nem tűnt el az arcáról. És nem is akartam, hogy miattam szertefoszoljon az a boldogság, ami a tekintetéből áradt.
-Csak figyelj… - suttogtam, a pohár az asztalon landolt, a kezem a combján pihent tovább, fel-le simogatva azt.
-Ebbe nem látok semmi kivetni valót… - búgta már majdnem az ajkaimnak. Az orra játszadozott a számmal, az orrommal, türelmetlenebbé téve engem.
A kezem elindult, fel, amíg nem talál valami akadályt. Az ujjaim beleütköztek valamibe, az ajkaink egybeforrtak, és éreztem, ahogy a nyelve érzékien betolakszik.
Az volt az érzésem hogy megsüketültem, és hogy a szememet soha többé nem bírom kinyitni. Pedig látni akartam. Minden másodpercben. Újra és újra és újra. Ha pedig ránézhettem, akár csak egy pillanatra is, minden ködös volt, és nem láttam tisztán. Egy fátyol eltakarta a világot előlem.
Képtelen voltam elvenni a kezemet, vagy megmozdítani. Lefagytam, és Bill ezt ki is használta. A hatalmas kanapé akkor először tűnt hihetetlen kényelmesnek. Végig fektetve végre magamhoz bírtam húzni, és ott érinteni, ahol eddig nem tudtam.

***

Mocorgásra ébredtem. Forró leheletet éreztem, apró szorítást, és édes simogatást.
-Mond, hogy nincs reggel… - nyöszörögtem, a szorítás pedig erősebb lett.
-Jó reggelt Csipkerózsika. – suttogta egy puszit nyomva a homlokomra.
-Mond, hogy nincs reggel Bill… kérlek! – nyögtem újra.
-Mi a baj a reggellel?
-Az, hogy mennem kell…