A csönd szinte ott dübögött a fülemben.
-Lisa? – hallottam Bill elszontyolodott hangját.
-Ne haragudj, csak épp próbáltam felidézni, hogy ma mit is kéne csinálnom, és azt hiszem a sok semmittevés közé téged is betudlak szúrni!
-Az klassz lenne! Menjek eléd?
-Mi lenne ha ott találkoznánk ahova tegnap vittél? Tudod a múzeum melletti kis kávézóban… ugye emlékszel?
-Persze hogy emlékszek! – nevetett fel lágyan – Oké, akkor ott találkozunk.
-Egy óra múlva?
-Lássuk csak… másfél óra múlva?
-Ohh oké, lepasszolom a sok kegyetlenül buta új alkalmazottat.
-Ha nem érsz rá nem kötelező!
-Nem, dehogy! Ráérek! Csak… mindegy. Akkor másfél óra múlva!
-Alig várom!
-Hát még én… - suttogtam a telefonba, hálát adva az égnek, hogy Bill meg sem hallotta.
-Szia!
-Szia…
Erőtlenül léptem ki a liftből. Túl eseménydús lesz a napom, és előre lelkiismeret furdalásom van, amiért Sebastian háta mögött találkozgatok a volt nagy…
Ahogy végigfutott a szó az agyamon a hátam is beleborsózott. Szerelmemmel.
-Jó reggelt! – nyomta a kezembe Reachel a reggeli kávéadagot.
-Koffein… mondj valami jó hírt!
-Mindig ezt mondod, és mindig a rosszakért könyörögsz aztán!
-Ügyes húzás, de most tényleg csak a jókat akarom hallani! A lelkem romokban, az agyam csődöt mondott… apámmal vacsorázok este, és Sebastiant is viszem!
-Oh te jó ég! – ámult el, és egy pillanatra meg is állt.
-Még nem vagyunk az irodámnál!
-Oh bassza meg!
-Reachel! Mi van?
Reachel idegesen tekintett balra majd jobbra, keresve valami kibúvót a kérdésem alól.
-Semmi csak… mindegy!
-Ki vele! Tudni akarom!
-Azért mert a főnököm vagy még nem kell mindent tudnod!
-Mi van? – ismételtem újra, türelmetlenül.
-Nem mondhatom el… - nyöszörögte erősen szorítva a mappákat a kezei között.
-De… jó vagy rossz?
-Neked vagy nekem?
-Reachel ne játssz velem!
-Tényleg nem mondhatom el! De hidd el… meglepő lesz még számodra is!
-Inkább nem is akarom tudni! – dühösen siettem előre, ő pedig loholt utánam.
A másfél óra elviselhetetlenül lassan telt. Néha azon kaptam magam, hogy a telefonomat szorongatom Bill számát keresve, hogy felhívjam, nem lehetne előrébb hozni azt a találkát.
-El kell mennem, majd jövök! – kiabáltam Reachelnek aki könnyes szemekkel nézett utánam.

***

-Ahh uram-atyám!
-Mi az?
-Lisa Cafferty, sosem mesélted hogy egy kastélyban nőttél fel! – ámult el Sebastian a ház láttán.
-Mivel nem is itt nőttem fel. Apa vette még négy évvel ezelőtt, amikor ha még rémlik neked mi már együtt éltünk!
-Hidd el kicsim, tisztán előttem vannak még a régi szép idők… de azért igazán felkészíthettél volna rá, hogy szinte bújócskázhatnánk a házban!
-Én a te helyedben nem tenném.
-Miért? Te elbújsz a padlásra, én meg a pincében keresnélek!
-Oda sosem bújnék!
-Hidd el, egy ekkora házban egy pókot sem találnál!
-Tuti? – mosolyodtam el, ahogy kicsatoltam az övemet – Inkább menjünk, különben dorgálás lesz a vége! És fizetésemelést akarok, nem csökkentést.
Ahogy apa megígérte anya is jelen volt a nemes eseményen. Újfent rájöttem, hogy anya semmit sem változott, és még mindig ugyanolyan szép, mint amilyen volt.
-Sziasztok! Lisa, kicsim! – ölelt át szorosan.
-Szia anya. Te már ismered Sebastiant! – mutattam jobbra, majd apára néztem. Apró mosoly terült el az arcán. – Szia apa…
-Szia Lisa.