Egy pillanatra sem bírtam nem gondolni a másnap esti vacsorára. Kibúvókat kerestem. Rengeteget találtam, csak persze egyik sem hangzott volna elég meggyőzően.
-És ha hirtelen beteg lennék?
-Lisa, egyél már! – szólt rám szelíden Sebastian. Remegő kezekkel nyúltam a villa után.
-Nem, lemondom! Mégis mit hitt? Előveszi a kemény, apai énjét, rám erőlteti ezt a vacsorát, és minden rendbe jön majd? Néha… néha az az érzésem a cégnél, mintha egy béklyó csúfítaná a homlokomat, jelezve, hogy itt jön apuci kicsi kislánya, aki úgyis szőke hajú hát legyen szőke agyú is!
-Nem vagy szőke agyú. Mondtak ilyet? – húzta el a száját kelletlenül.
-Nem, dehogy! Vagyis… előttem nem merik, de a hátam mögött, lehet a pokolba is elküldtek már engem!
-Maximum egy kicsit melegebb éghajlatra, ne dramatizáld túl kicsim!
-De…
-Nincs de! – vágott közbe, elérve, hogy még a hangom is elakadjon – Most enni fogsz, hogy reggel frissen mehess dolgozni, és este pedig kiegyensúlyozva menjünk a szüleidhez!
-Sebastian… még nem is találkoztál az apámmal!
-És? Én ismerem őt, ő engem nem. Ez így tökéletes. Legalábbis nekem kielégítő.
-Neki is az elhiheted… - raktam le a villát, érintetlenül hagyva a vacsorámat.
-Na jó. Lisa Cafferty, úgy látom, szeretnéd, hogy én etesselek, mert magadtól nem szándékozol! – állt fel vigyorogva. Figyelmen kívül hagyta az igazságot, miszerint azért nem eszek, mert a gyomrom olyan görcsben van, hogy szinte kilökődne, ahogy egy falat is lecsúszik a torkomon. Kezébe vette a villámat, egy nagyobb adagot tűrt össze rá a tányérról majd helikopter módszerrel megközelítve a számat próbálta belém tuszkolni azt az egy falatot.
-Lisa… ha nem eszel, reggel rosszul leszel, előre tudom! – váltott könyörgő hangra. A hatás kedvéért lebiggyesztette az ajkait, kevés sikert elérve nálam.
-Legalább holnap jól bereggelizhetek! Süthetsz sok-sok palacsintát!
-Keljek olyan korán, mint te? – szörnyülködött eldobva a villát.
-Hékás! Igazán megtehetnéd értem!
-Megsúgjam, mit tennék meg érted?
-Inkább ne, még a végén infarktust kapnék.
-Hova gondolsz te? És még a pasiknak van piszkos fantáziájuk… - rázta meg a fejét kajánul nevetve. Beletúrt a hajamba, közelebb húzva ezzel az arcomat az övéhez.
-Inkább perverznek szokták őket hívni.
-Hogy tudod…
-Nekem is egy olyanom van! – haraptam bele az alsó ajkába – De tudod, mit? Éhes lettem!
-Mit? Most?
-Igen… ugye nem baj? Vagy akartál valamit?
Az angyali nézésem közel sem tartott olyan sokáig, mint ahogy akartam. Egy másodperc alatt tűnt el, helyet adva az igazi, ördögi arcomnak.
-Én? Dehogy. Vagyis de. Zuhanyozni. Ha végeztél nyugodtan követhetsz! – nyomott egy puszit a fejemre egyedül hagyva az újra felszínretörő félelmeimmel.

***

Az idővel versenyt futva siettem a lifthez. A telefonom halk csörgése és a cipőm kopogása összeszokott párosként zenéltek együtt.
Megszokottan kutattam a táskámban, betrappolva a liftbe. Siker ittasan rángattam elő a táskám aljáról, majd a kijelzőre tapadt szemekkel álltam meg egy pillanatra. Talán még levegőt is elfelejtettem venni.
-Szi-szia! – nyögtem halkan, túl sok érzelemmel a hangomban.
-Szia. Remélem nem zavarok!
-Nem, dehogy! Miért zavarnál? – nevettem fel túl erősen. Az izgatottság szinte kiütött a hangomból.
-Ennek örülök. Hogy vagy?
Az ő hangja viszont nyugodt volt. Idegesítően nyugodt. Mintha a válasz már nem is érdekelné.
-Jól, és te?
-Én is… mondhatjuk. Csak… tudni akartam, hogy jól vagy-e.
-Most már tudod.
-Igen, jobb is! – mosolyodott el hallhatóan – És még valamit akartam…
-Csupa fül vagyok!
-Ráérnél ma délután?