-… aztán ebédszünet, ahogy mindig. Joshua fél háromra jön a cikkeivel, a meghallgatásra… Lisa… miért van a mutatóujjadon a gyűrű? Hahó! Lisa, itt vagy?
Reachel fel-le járatta a kezét a szemem előtt, előcsalogatva engem a képzeletek világából.
-Tessék?
-Miért a mutatóujjadon van az eljegyzési gyűrűd? – bökött az aranyfoglalatú gyémántra.
-Mert majdnem leesett a gyűrűsujjamról… de minek magyarázom én ezt neked?
-Ne haragudj, de egész idő alatt nem is figyeltél rám és a végén…
-Igen?
-Mindegy, tényleg ne haragudj. Inkább elmondom újra a további menetrendet.

***

-Már hamar kezditek! – vigyorgott kajánul, ahogy a kezében tartotta a kis cetlit a lány telefonszámát vizslatva.
-Egy telefonszám még nem a világ vége! És elég nehezen nyílt most is meg… talán túl sok idő telt el, és én várok túl sokat tőle!
-Ugyan Bill tíz év ide vagy oda! Biztos hallott rólunk már régebben is, és lemerném fogadni, hogy előre tudta hogy megkeresed! Ne parázz be! Akar téged!
-És ha nem?
-Tuti hogy akar! Végül is te vagy élete szerelme, vagy mi a fene… - dobta az asztalra a cetlit, ami lassan landolt az üvegen.
-És ha nem? – ismételte újra a kérdést, amit testvére figyelmen kívül hagyott.
-Nincs olyan, hogy te ne kellenél neki! Ennyi idő után ráadásul!
-Ahogy meglátott… a háta mögé rakta a bal kezét… - merengett vissza a reggelre ködös tekintettel – Azt hittem… mindegy! Végül is nem volt gyűrű ott, ahol vártam, hogy legyen!
-Öcsi körbeszaglásztál legalább? – vonta össze a szemöldökét Tom
-Persze! Odaadtam neki a kávét, és rá is kérdeztem, hogy hány pasival bújt már ágyba rajtam kívül! Mondd, te teljesen hülyének nézel?
-Nem, csak az öcsémnek, aki ha kap egy jó lökést képes ilyen baromságokra.
-Tom, te összetévesztesz magaddal!
-Legyen ahogy akarod! De egyet ígérj meg!
-Már meg mit? – fintorodott el az ígéret szó hallatán.
-Hogy nem leszel csiga, mert abból semmi jó sem fog kisülni!
-Csiga? Szóval teperjem le, ahogy legközelebb meglátom?
-Na, kapizsgálod már a módszer lényegét!

***

A cég ajtajai épp záródtak, mikor sprintelve éppen hogy még kiértem az utcára. Az utolsó métereket magas sarkúban tettem meg, futva, ami nem pont a legkényelmesebb módja a nap befejezésének. Alexander pedig tárt karokkal várt a parkolóban, ahogy vártam.
-Hazavigyelek? – kérdezte csökönyösen, mintha nem tudná, hogy semmi szükségem rá.
-Nem, van saját kocsim. És amúgy sem tudod hol lakok…
-Lisa, kicsim, nézd, tudom hogy nem voltam a világ legjobb apukája! Sok mindent elhibáztam, de nem haragudhatsz rám örökké!
-Nem is haragszom! – vontam meg a vállam, a kulcs után kutatva a táskámban. Legszívesebben a földre ürítettem volna a tartalmát és sírva, hisztizve kapkodtam volna a kulcs után, mint menekülési eszköz.
-Most sem nézel rám! Legalább mond a szemembe! Az apád vagyok, az istenért!
-Ha az apám lennél ismernéd a pasit, akihez férjhez megyek! – vágtam a fejéhez, ahogy kérte a szemébe nézve. Meghökkenten és egyszerre szomorúan bámult rám. A nézése pedig égette a bőrömet. El akartam tűnni onnan, minél hamarabb.
-Rendben. Holnap nálam vacsoráztok! Anyád is ott lesz, nyugodj meg, úgyhogy bármi baklövést követnék el éppen, ő úgyis megállít. Kerti parti lesz. Készülj, mert szúnyogok is lesznek! – hadarta kemény, mély hangon. A hideg futott át a hátamon, és már előre láttam, hogyan fog az az este is csődbe fulladni.
-Oké…