Egy apró puszit nyomva az arcára halk léptekkel kiszáguldottam a szobából. Az órámra pillantottam. Fél hét. Egy almát elvettem az étkezőasztal közepén álló tálból, majd kirohantam a házból. A kocsim ugyanott parkolt, ahol hagytam, pontosan a ház előtt. Letipegtem a lépcsőn, ügyelve a kecsességre, meg persze hogy hasra ne vágódjak.
A kocsiba beszállva a kocsi hangosan csapódott utánam. A slusszkulcs a helyére került, elfordítottam és a motor hangja az egész járműt elárasztotta.

***

-Jó reggelt!
-Neked is! Csak jó hírt akarok hallani! – figyelmeztettem, ahogy végig kopogtunk a hosszú folyosó falai között.
-A délutáni megbeszélés elmarad, Jacob lemondta!
-Mi? Minek?
-Nem hivatkozott semmire sem… szerinted?
-Szerintem egyszerűen beszari!
Kinyitottam a hatalmas üvegajtókat, és a fémfogantyú jellegzetes szaga újra a tenyeremen maradt. A hatalmas iroda telis tele volt izgő-mozgó fiatal gyakornokokkal.
-A topmodellünk, Kathleen ma nem tud bejönni, állítólag beteg.
-Egyre jobb… emlékszel még arra a mondatomra, hogy csak a jót akarom hallani?
-De ha csak azt mondanám el, fél óra múlva rám rivallnál, hogy miért nem szóltam arról, hogy az igazgató idejön!
-Mi?? Viccelsz?? – torpadtam meg egy pillanatra – Miért nem mondtad hamarabb?
-Mert csak a jót akartad hallani! – mosolyodott el Reachel
-Rendben, nem gáz! Összeszedem magam! – suttogtam már a saját irodámban, a táskámat az asztalra dobva.
-Lisa, nyugi, bírni fogsz vele!
-Kétségeim vannak efelől… valami még?
-Igen. van itt valaki. Téged keres. Azt mondta fontos. Beengedhetem?
-Ki az?
-A nevét nem volt hajlandó elárulni… de helyes! – kacsintott hóbortosan
-Foglalt vagyok! Még nem vetted észre? – mozgattam meg a bal gyűrűs ujjamon csillogó jegygyűrűmet.
-Hogy is felejthetném el! Szóval?
-Nem lehetne később? – húztam el a számat. Még mindig az igazgató látogatása miatt voltam beparázva.
-Akkor küldjem el?
-Isten ments! Még az a hír fogja járni rólunk, hogy kirúgjuk az összes hirtelen becsörtető embert! Inkább engedd be!
-Rendben!
Az ajtó halkan a helyére cuppant, jelezve, hogy Reachel már nincs a szobában.
-Hé! Egyébként hol van a kávém? – kiabáltam utána, bár előre tudtam, hogy meg sem hallotta. A székhez sétáltam, és a tegnap esti próbacikkeket, rajzokat vettem újra szemügyre.
-Öhm… remélem tejjel, és cukorral szereted… - nyújtott át egy idegen kéz egy igazi amerikai műanyagpoharas kávét. Ahogy felnéztem a döbbenettől megmozdulni sem bírtam.
-Bill?
-Szia Lisa. Rég láttalak.
-Azt meghiszem….