A fák lombjai eltakarták az ablakokat, a hűvös kinti szél ide-oda lebbentette a leveleket, hajlítgatta az ágakat, és közbezárta a faházat.
Az ajtó alatti résen kúszva jutott be az esti csípős szél a szobába, felbontva a meleg összhangot.
Nem akartam magyarázkodni, vagy mentegetőzni, sőt még azt sem akartam tudni honnan szerezte meg a naplómat. Az egész helyzet abszurdnak tűnt, és legszívesebben megszöktem volna. Ha csak az ajtóra néztem, rájöttem, hogy nem mehetek el, amíg nem tudja, mit is érzek valójában.
-Nem is akarsz semmit sem mondani?
A kérdése zökkentett vissza a jelenbe. Ott állt még mindig előttem, kezében a füzettel, szétnyitva ott, ahol a legutóbbi bejegyzést olvasta.
Megnémultam és lefagytam. Ránézni sem bírtam. Mégis mit mondjak? Hogy szeretlek, te szemét? És még az sem érdekel, hogy elloptad a naplómat és kiolvastad?
-Ezt akkor nemnek vehetem! Nagyszerű! És most mégis mit tegyek, megmondanád? Én az igazat mondtam, erre te kétszínűen kiírod magadból, és úgy állítasz be, mintha én lennék a gonosz?! Ha eddig sem volt értelme a kapcsolatunknak miért akartad ennyire? Mentél volna vissza Albert-hez! – idegesen a földhöz vágta a füzetet, és hátat fordított nekem. Nem értettem az egész helyzetet. A torkom kapart, de egy szó sem jött ki a számon. Hallgattam, hogyan adja ki a dühét, és az én utamat is. Közbe akartam szólni, hogy lássa, nem azért nem beszélek, mert nem érdekel, hanem mert egyszerűen képtelen vagyok. Az agyam némasági fogadalmat tett, a szemem pedig alig merte Billt követni.
A dühöngése fél óra múlva sem csillapodott, kérdezgetett, választ várt, töprengett, de semmi. Egy újabb harminc perc múlva egymás mellett ültünk az ágyon, tanakodva.
-Nem fogok visszamenni Albert-hez akár tetszik, akár nem! – szólaltam meg hosszú idő után, de magabiztosan és eltökélten.
-Miért nem szóltál… miért nem magyaráztad el?
-Mit? Megijedtem ennyi az egész! Értsd meg Bill, apa elhagyott minket, anya alig foglalkozik az érzelmeimmel, erre te… csak fura volt!
-Szeretlek, ebben mi a fura?
-Az, hogy kimondod! Megijedtem a saját érzéseimtől is!
Újabb csend következett. A fejemben ezernyi gondolat cikázott, hogy megcsókolom, vagy egyszerűen csak én is kimondom azt a szót, de egyiket sem találtam elég drámainak, és őszintének.
Kint a táj már láthatatlanná vált a sötét ködben, elveszett a tó hullámzó vize, és a napfogyatkozás is már rég tovaszállt.
Bill mellettem hátradőlt az ágyra, majd újra felült. Rám nézett, megsimogatta a hátamat, és magával hátra húzott. Hozzábújtam és boldogan nyugtáztam, hogy itt a veszekedések és a félreértések vége.
-Bill…
-Hmm?
-Szeretlek.

***

A napok rohantak egymás után, és egyiket sem tudtam elkapni, hogy legalább csak egy nappal több legyen még ebből a nyárból.
-Lisa, itt vagy még? – bökdösött meg oldalról Bill játékosan
-Igen… még itt! – omlottam a karjaiba egy csókért áhítozva.
-És ha nem kapsz? – játszott tovább. Igazán nem esett nehezemre szomorú arcot vágni, és kicsikarni egy finom csókot tőle.
-Ma kapsz egy ajándékot! – suttogta rejtélyesen a fülembe
-Mit?
-Ha elmondom, már nem lenne ajándék!