-Lisa! Hahóó! Benne vagy akkor?
Zyta kérdő tekintete fúródott az én kiábrándult arcomba.
-Szóval? – mosolygott tovább
-Én… nekem most egy kicsit el kell mennem!
Kiviharoztam a szobából, és tíz lépéssel a háztól hallottam, ahogy becsapódik az ajtó – mögöttem.
Megkeresem! Igen! Aztán jól megverem! Ilyen szemét, smucig, kétszínű…!
Átszáguldtam a hatalmas tóparton az étkező felé. Ha még ott van szerencsém lesz, és kérdőre vonhatom a tette miatt.
Az ebédlő kihaltan kongott és az egyetlen zaj, amit én csaptam szinte visszaütött az üres helyiségben. Nem voltak ott. Egy választásom volt már csak. Bemerészkedni oda, ahova tilos.
Hatalmas bokros út választotta el a fiúk és a lányok házait. Minek ilyen óvatosság? Ha kell, úgyis bejutnak egymáshoz! Ahogy én is bejutottam.
-Héé kislány, elvesztél? – vigyorgott kajánul az első fiú, ahogy elmentem előtte. Innentől kezdve kész élvezet volt. Megszólítottak, fütyültek, ötévesként csaholtak, és nyálaztak.
-Csak jussak ki innen… - morogtam, ahogy majdnem elcsúsztam a sárosabb földön. Az eső még mindig kíméletlenül zuhogott, már majdnem minden este. Reggel egy kis harmat, este meg mintha dézsából öntötték volna.
Egyre többen másztak ki a kuckójukból, csak hogy szemügyre vegyék a lányt, aki képes volt bemerészkedni hozzájuk. Lehet szemfülesek voltak, és már előre tudták, hogy mit tervezek.
Albert lépett ki egy közeli barna házból, elképedve, leesett állal.
-Lisa? – még mindig nem akarta elhinni, hogy tényleg engem lát – Mit… mit keresel te itt?
-Inkább kit!
-Ó… szóval, mégis csak…?
-Mi van?
Röhögnöm kellett. Komolyan azt hiszi, hogy újra járni fogok vele? Azt hiszi, hogy miatta vagyok itt?
-Én képes vagyok megbocsátani neked! – húzta ki magát. Itt volt a pont, ahol nem tudtam tovább tartóztatni magam és felnevettem.
-Nem akarok újra járni veled! Soha! Nem miattad vagyok itt! – világosítottam fel. Az arca elfehéredett és zavartan pislogott körbe.
-Akkor mégis mit keresel itt? Minek jöttél ide? – kérdezte fojtott hangon, szinte sziszegve. Élvezet volt látni, hogyan kapna még utánam.
-Én… - kezdtem volna, de többet már nem kellett mondanom. Bill állt velem szemben alig két méterre.
-Nem kéne itt lenned.
-Sok mindent nem kellett volna megtennem, mégis itt vagyok.
-Miért?
Ahogy megláttam elvesztettem a talajt a lábam alól, de ahogy a kérdést feltette újra visszaszállt a dühöm.
-Mert… hogy lehetsz ekkora… miért kellett Zyta-nak azt mondanod, hogy lecserélsz engem rá? Miért nem mondod a szemembe, ha valami bajod van? Nyuszi vagy!
-Nem akarlak megbántani! Ennyi!
-Nem akarsz megbántani? De hát pont ezzel bántasz meg! Hogy egyedül hagysz! Ezt csinálod velem! Játszol, mintha csak egy játékszer lennék!
-Ez egyáltalán nem igaz! De… muszáj ezt itt megbeszélni? – nézett körbe összeszűkült szemekkel. Mindenki minket bámult kielégült pofával.
-Igen! Hagy lássák már ők is, mekkora pöcsfej vagy!
-Lisa állj le!
Bizony, hisztikitörésben verhetetlen voltam.
-Miért?
-Jó, rendben! Feladom! Maradok veled! Meg vagy elégedve?
-Nem! Én azt akarom, hogy járj velem!