-Ébredj… naa! Gyerünk! Lisaaaa! Hallasz? – Zyta kínkeservesen bökdösött, ahol csak látott egy kis részletet belőlem.
Nem akartam felkelni. Nem akartam senkit sem látni. Nem akartam tükörbe nézni… egyszerűen csak dögleni akartam, amíg el nem visz a mentő!
-Hagyjááál… - nyöszörögtem, ahogy a sírógörcs kerülgetett. Elszúrtam!
-De… mindjárt reggeli! Enned kell valamit!
-Nem akarok! Hagyjál már! – csattantam fel, magamra húzva a paplant.
-Hát rendben, legyen, ahogy akarod!
Halk léptek, lassan becsukódó ajtó, majd síri csönd. Erre vágyok én az istenért? Lisa állj fel és tegyél valamit! Mi az, hogy csak úgy ágyban maradsz, hogy szétrágjon a szomorúság?
Oké, ki kell írnom ezt magamból!

Cím: elcsesztem… sírógörcsöm lett!
Szerző: noname – most inkább nem vállalnám fel a nevemet

Meghalok! Soha ennyire nem koppantam nagyot! Ez a srác felnyitotta a szememet!
Másfél hete Albert bevert neki egyet, én meg ott maradtam vele… nagy hülye vagyok! Áhh, dehogy! Jó, hogy ott maradtam! Legalább rájöhettem arra, hogy mit is akarok… de amit akarok, az már elment… van ennél rosszabb?
Szakítottam Alberttel… igen, végre rávettem magam tegnap este, mielőtt még Billel lettem volna újra… megmondtam neki, hogy ez nekem nem működik így tovább, és hogy vége. Mit ne mondjak kiakadt. Kiabált, a földhöz vágott egy üveget is, ami széttört. Idegbeteg…
Megkönnyebbülve vettem az irányt a faházikó felé… de mégis mit képzeltem? Hogy lehet ennyire szerencsétlen? Honnan vettem, hogy egyáltalán… megőrülök!
Nem volt ott. Vártam. Semmi. Fél óra múlva lassan botorkált felém. Még a szívem is dobbant egy nagyot, ahogy rám nézett… nagy hülye vagyok! Nagyon nagy!
Már majdnem csicseregetem a sziát, ő meg rám sem hederített. Egy hello számára megfelelőbb köszönésnek nyilvánult.
Gondoltam csak rossz kedvű, de majd feldobódik, ha elmondom neki, hogy kész vagyok vele járni. Halkan kattant a zár, lenyomta a kilincset és előre sem engedett… na ekkor valami már bűzlött!
Egy szót sem szólt hozzám. Ha kérdeztem, általában csak megrántotta vállát. Amikor pedig elmondtam, hogy Alberttel vége, még rám sem nézett. Azt hiszem itt lettem lelkisérült.
Vártam pár percet, hogy megfogalmazódjon bennem, milyen szöveggel fogok neki esni. Aztán csak úgy kibuktak belőlem a szavak… néha sorrendet sem követve.
-Most mégis mi bajod van? Ezt akartad, nem? Szakítottam vele – miattad! – persze jó erősen megnyomta a miattad szavacskát, hátha felfogja, hogy mit is akarok. Újabb vállrántás.
-Te… neked… miattad, érted? Ott hagytam, felfogtad? Rájöttem, hogy igazad van, és szakítottam vele! Most ennek örülnöd kéne, nemde?
Úgy látszott a kis kirohanásom meg sem érintette. Bámult tovább ki a fejéből, talán az ablakon keresztül nézte a kinti tájat.
Beálltam elé, csak hogy végre rám nézzen. A szeme izzott, a mellkasa hevesen fel-le járt, az ajkai szinte penge vékonyak lettek.
-Jobb későn, mint soha! – vetette oda, majd megfordult. Tőr a szívembe – azt hiszem, csupán ennyivel tudnám leírni azt, amit akkor éreztem.
-De… elcsesztem, tudom! Bill…
-Inkább menj vissza hozzá! – ült le az ágyra. Hangja halk volt, még ekkor sem nézett rám, mintha csak egy bábuhoz beszélt volna.
-Nem! Ezt… te… magadnál vagy?