-Minek vagy még itt? Menj el!
A vérző orrát fogta, a szájából is vért köpött ki, és reméltem, hogy ez az egész csak egy rossz, rossz álom.
-Nem! – ellenkeztem, mire kitépte a kezét az enyémből, és felállt magától. Pár másodperc múlva behunyta a szemét, és szédülve esett rá az ágyra.
-Na már csak ezért sem hagylak itt! – erősködtem, mire integetni kezdett a kezével jelzés képpen, hogy húzzak már ki a szobából. – Rohadt görény vagy, de nem hagylak itt vérző orral és szájjal!
-A drágalátos Alberted összevert! – ült fel hirtelen. A hangja elnyomott volt, ahogy az orrát fogta.
-Kérjek bocsánatot? Te másztál rám! Albert a barátom, naná hogy összever, ha egyszerűen megcsókolsz!
-Te is akartad, ne tereld magadról is a gyanút! Elsőnek is akartad! A seggemet fogtad!
Röhejes volt, ahogy ott veszekedtünk, és egymásra kentük a másik hibáját. Igaza volt, akartam.
-Jó, rendben, én is akartam. Most jobb?
-Nem! Baszottul nem jobb! Menj el, tényleg!
-Direkt vagy ilyen bunkó?
-Megmondom én, ki a bunkó! Albert! Komolyan nem veszed észre, hogy bánik veled?
-Oh, mert te tudod, hogy bánik velem, és nagyon sajnálsz érte, mi?
-Dehogy! Francnak sincs kedve beleszólni a ti hatalmas, lángoló szerelmetekbe! Remélem élvezitek majd egymás társaságát még nyolcvan évig, hogy aztán rájöjj, rosszul döntöttél!
Mi van? Ezzel meg mit akar? Mégis… hogy képzeli? Idióta balfék… francba is már! Nyugi Lisa! Ne veszítsd el azt a cseppnyi türelmedet is, ami megmaradt!
-Miért döntenék rosszul?
-Lisa… - vett egy mély levegőt, majd rám nézett – Albert nem hozzád való, mégis mit hittél? Hogy majd ő lesz életed szerelme?
-Jaj, csak nem azt mondod, hogy te vagy az én életem szerelme Bill? – nevettem el magam már a gondolatra is
-Melyikkőnk csókol jobban?
-Mi… mi van? – alig akartam felocsúdni. Most jól hallottam?
-Ő vagy én? Ki csókol jobban?
-Te megőrültél! – röhögnöm kellett az egész kis előadáson, amit levágtunk. És a kérdésén is. Mi az, hogy ki csókol jobban? Egyértelmű, hogy… - Nem mindegy az neked?
-Ohh, szóval én… - húzódott mosolyra a szája. Na Lisa, most szedd össze magad!
-Hát nem! Nem te! – legjobb képességeimet bevetve hazudtam bele a szemébe. Nem szólt semmit, még rám sem nézett… most akkor elhitettem vele?
Basszus Lisa! Hol marad a fogadalom, amit szilveszterkor megfogadtál? Mi van azzal, hogy soha nem hazudsz senkinek? Még vészesetben sem!
-Albert… - ültem le mellé, mélyet sóhajtva – Ő… aranyos és kedves!
-De hazudott neked! És lejárattad magad mások előtt miatta!
-Tudom! De…
-De?
-Oké… te jobban csókolsz! – adtam fel végül. – Viszont, ha veled járnék, mit kapnék cserébe? Alberttel minden más!
-Ja, mert ő a nagymenő, mi?
-Látod ez a baj veled! Mindenkit lenézel! És mogorva stílusban szólsz hozzám! Szerinted ezekre csábul el egy lány?
-Nem vagyok mogorva, sem faragatlan, de még arrogánsnak sem nevezhetnél! Veled vagyok egyedül ilyen, erre még nem gondoltál?
Összezavarodtam… teljesen! Most mégis mi történik?
-Ja, hogy csak én érdemlem ki? Rohadt kedves tőled!
Legalább kiabálni még tudok… ez jó jel!
Ott álltunk egymással szemben, nyitott ajtónál, ő vérző orral, én meg dühösen. Kiabáltunk, egymás fejéhez vágtunk mindent, amit csak lehetett, a reakció pedig ugyanaz volt. Újabb csúnya szavak, és a másikhoz nem illő kifejezések sorozata.
Pillanatok múlva Bill orra már nem vérzett, magabiztosan osztottunk tovább egymást, hátha valamelyikkőnknek egyszer igaza lesz.
-Nem is szereted! Csak eteted őt! Fogadni mernék, hogy azt sem tudod, mi az a szerelem!
-Mert te olyan nagy szakértő vagy benne? És igenis szeretem!
-És ha annyira szereted, miért hagytad, hogy megcsókoljalak?
-Mert… - oké öregem kifogtál rajtam, most jobb?
-Mert?
-Csak, és kész!
-Hagyd ott Albertet, és… járj velem!
-Hogy… hogy mi? Most csak ugratsz?