A telefonom halkan rezgett a táska mélyén, minden egyes rezgéssel mintha önkívületi állapotban lenne fordult öt fokot. Mit sem törődtem vele, még akkor sem érdekelt volna, ha Isten az, és felajánlj húsz milliárd dollárt, hogy kelljek fel, másszak ki a szobámból, és próbáljak mindent elfelejteni, és új lappal indítani. De hogyan?
Öt próbálkozás után a hívó fél feladni látszott, én pedig nyugodt lélekkel aludhattam volna tovább, ha az ablak nem vágódik ki olyan hirtelen.
Valószínűleg a sikításom még több mérföldre is elhallatszódott. A szívroham kerülgetett.
-Nyugi bébi, csak én vagyok! – vigyorgott Albert, miközben bemászott
-Te észnél vagy? Mégis mit művelsz?
-Hozzád jöttem bébi! Már nem is örülsz a pasidnak?
-Van ajtó is! Miért nem azon próbálkozol, bébi? – néztem rá gúnyosan
-Hívtalak vagy ötvenszer, de még arra sem méltóztattál, hogy felvedd!
-Az csak öt próbálkozás volt, és aludtam!
-Jó – körbenézett, majd rám – Akkor én inkább most megyek!
-Ha lehet, akkor inkább az ajtón távozz, légy szíves! – morogtam halkan, felmérve a terepet, hogy ma igazán nem lenne szép kihozni Albert-et a nyugalmából. Minden jel arra utalt, hogy ma éli ki a legrosszabb napját, és mindenféleképpen rajtam akarja levezetni az eddig felgyűlt stresszt, meg rossz emléket… őszinte hála érted, komolyan!
-Bármit teszek, te ellöksz magadtól! – fordult meg, bár a keze már a kilincsen volt – Mégis mit tegyek? Loholjak utánad? Kérjem meg a kezed?
-Inkább csak hagyjál békén!
-Jól megfontoltad? Mert Billnek egyáltalán nem kellesz!