Hideg fejjel akartam kezelni, hogy tegnap este történt valami, ami – bár féltem bevallani – valamit megváltoztatott.
Cseppet segített, hogy már korán reggel, pontosabban fél ötkor kiírtam magamból a felgyülemlett eseményeket, viszont a reggelinél mindennél rosszabb hányinger fogott el. Körbenézni sem mertem a hatalmas ebédlőben, nehogy véletlenül összeakadjon a tekintetem vele.
-Te nem is eszel?- nézett a tányéromra Zyta
-Ja… most nem vagyok éhes… - ráztam meg a fejem, lenéztem a tálcán heverő üres tányéromra, ami szomorúan tátongott a sok finom étel hiányában.
Mint egy márvány szobor álltam ott, várva egy csodára, vagy csak egy kedves szóra, vagy… ezt az illatot ismerem! Túl jól is ismerem!
Behunytam a szemem, és tudtam, hogy az arcomra kiült fintor olyan, mintha fájna valamim.
-Jól vagy? – rázta meg Zyta a karomat
Résnyire kinyitottam a szemem és hálát adva az égnek nem állt előttem Ő. A rossz hír viszont akkor az, hogy pontosan mögöttem áll a hosszú sorban. Nyeltem egy nagyot, erőm viszont nem volt elég ahhoz, hogy meg is forduljak és azokba a meleg, barna szemekbe nézzek. Zyta-ra pillantottam, aki mintha a föld felett lebegett volna, elmosódott tekintettel, fülig érő mosollyal. Hát tényleg mögöttem áll.
-Sosem fogsz megfordulni, igaz?- tűnődött halkan. A hangja bizsergetően hatott az egész testemre, a lélegzete játszadozott a tarkómmal, és éreztem, hogy elvesztem a talajt a lábam alól.
Két kéz a derekamra suhant, megfordított és az ajkaival találtam szemben magam.
-Megbeszélhetnénk a tegnap esti… malőrt.
Malőrt? MALŐRT? Ez van Lisa! Minden srác egy tahó! De hogy malőrnek nevezni a tegnap esti csókot… az már mindent felülmúl!
-Már teljesen felesleges!
A gyomrom összeszorult, és valami kaparta a torkomat, meg csípte a szememet. Nem, én nem sírok! Ez nem sírás csak… épp rossz percem volt!
Hisztizni akartam, és kiabálni, és megértetni vele, hogy ez nem volt malőr! Nekem nem! Helyette csak megfordultam, és hagytam, hogy drámai hatást keltsek a mondatommal. A hatás azonban elmaradt. A sor szürreálisan lassan haladt előre.
Jó Lisa most mit akarsz tenni? Elcseszted, oké, de… nem, nem hozom rendbe! Valamit találj ki de gyorsan! Nem mehet így tovább! Még a végén minden sráccal smárolsz és mindegyik ’malőrnek’ fogja titulálni a csókot! Szedd össze magad! Még másfél hónap van hátra! Ne ess szét most, azonnal az elején! Ne veszítsd el a fejed, inkább akkor legyél leszbikus!
Elnevettem magam, majd újra és újra, ahogy végigfutattam az agyamban az előző kis jelenetet.
-Tudod, mit? – fordultam hátra – Felőlem azt csinálsz, amit akarsz! Ha neked malőr volt a tegnap este, akkor az csak nekem jobb, tudva, hogy te is ugyanolyan idióta vagy, mint a többi srác! Nem számít, hogy újra leégetem magam, és újra egy fiú miatt, ha tudom, hogy te sem vagy jobb, és több mint a többi! – szinte boldogságtól ittasan néztem a szemébe, és vártam a reakcióját. Még a légzése is leállt egy pillanatra meg akart szólalni de beléfojtottam a szót.
-Jó étvágyat a reggelihez!- azzal faképnél hagyva, hatalmas vigyorral az arcomon sétáltam ki az ebédlőből.
Minden klappolt. Szuperül éreztem magam, leírhatatlanul boldog voltam – úgy két percig. Aztán minden rosszabb lett. Mintha depresszióba estem volna, az ágyra estem, és azon töprengetem, most vajon megéri-e hogy egy jó nagyot bőgjek, meg vagy ezer zsebkendőt bepiszkítsak, meg a nagy sírás-rívás után minimum két óráig valami csuklásféle zavaró jelenség törjön rám.
A válasz nem volt. Ha most elvesztem a fejem, utána szánni-bánni fogom!
Halk kopogás az ajtón, felálltam, kinyitottam, és mély, szenvedélyes csókot kaptam – Albert-től.