|
12.rész
2009.08.16. 14:06
Cím: kezd nagyon elegem lenni!
Szerző: nincs most ilyenhez nekem hangulatom!
Minden a feje tetejére állt! Mégis mit hittem? Ez a nyár egy nagy szar!
A tudatlanság áldás. Még csak most jövök rá, milyen igaz ez rám is. Utálom, hogy ilyen vagyok… ilyen 'mindent tudni akarok'! Mi a francért kell nekem megszólalnom, vagy olyat tennem, amit nem is akarok? Miért csókoltam meg tegnap este?
Rendben, időrendi sorrend! Kezdjük a legelején! Nem szerettem Alberttel lenni – úgy! Mert minden próbálkozás hiába valónak tűnt, nekem csak barátnak kellett. Azt az éjszakát pedig nem fogom tudni elfelejteni… Zyta és a vallomása. Mégis… na jó most lenyugszok!
Ez mind olyan régen volt, és most olyan messzinek tűnik az egész. Leírhatatlanul hatalmasat csalódtam akkor… Albertben és Zytában is egyben. Zytában a miatt, mert bár megígérte, hogy nem adja tovább, mégis elmondta nekem… legalább most már tudom, hogy ne bízzak rá túl sok mindent, csak ami éppen jót is tenne a feltünősködő énemnek. Albertben pedig a miatt, mert nem vette észre, hogy milyen szarul is smárol… és még én csókolok rosszul! Haa!
Jó, jó persze tehettem volna másképp is! Talán – így visszagondolva – tényleg nem kellett volna az a hülye kirohanásom… hmm a fene sem gondolta, hogy ilyen vége lesz!
Másnap Albert szemébe mondtam – az egész tábor előtt, a reggelinél! – hogy a nyelve keltette undor miatt nem voltam hajlandó kinyitni a számat. Viszont ezzel nem csak őt járattam le, hanem magamat is! De ki gondolta volna, hogy én is ez által rossz színben fogok feltűnni? Hiszen én vagyok az áldozat, kérem szépen! Valaki vegye már észre, és védjen meg!
Attól a perctől fogva mindenki kidülledt szemekkel bámult utánam. Még hallottam is ahogy egy tini a barátnője fülébe súgja, hogy ’Szegény lány jól megszívta!’, és kajánul fel is nevettek. Legszívesebben mindkettőt megtéptem volna, a hosszú szőke hajukkal együtt.
A napok egyszerűségét feldobta, hogy minden pillanatban hozzám futottak, vagy ha elhaladtam egy csapat fiú előtt végig mértek, röhögni kezdtek és valami olyasmi mormoltak, hogy ’Nézd már! A rosszulsmároló lány!’. Haha.
Ms. Pluch – vagy ahogy a legtöbb mindenki hívja Frau UtolérhetetlenülEgós – még rajtam vezette le a dühét! De hát nem én okoztam ezt mindet, tessék elhinni! Az Albert, mert rám kente, hogy rosszul csókolok! Na persze ez mind gyerekesen hangzik, és még szánalmasabbá teszem magam vele. Lehet tényleg nem kellett volna az a kis kiosztás…
A napokat porszemként fújta tovább a szél. Na jó ez így nem igaz, minden nap kínszenvedés volt, és meg is kaptam, hogy szívesen megtanítanak csókolózni. Mintha magamtól nem tudnék!
Aztán eltelt egy hét. Újra ott álltam vele együtt. És újra alig bírtam kinyitni azt a rohadt ajtót! Ideges lettem szokásomhoz híven persze! Mert mégis mit gondolnak magukról, hogy nem csináltatják meg azt a fene rossz zárat?
Ezek még annyira friss emlékek, hogy szinte nyúlni tudnék utána. Ha behunyom a szemem, még mindig érzem azokat a puha, finom ajkakat.
Segített kinyitni az ajtót, meg sem szólalt, nem hordott le semminek, nem hozta fel a témát, miszerint állítólag én rosszul csókolnék. Elvesztettem a testem feletti kontrolt, és sírástól szipogva dőltem be az ágyba, a fejemet a párnába túrva. Hallottam, ahogy leül az ággyal szembeni székre, mélyeket lélegzik, de meg sem szólal.
-Nem smárolok rosszul!- tört ki belőlem az ingerültség. Felültem, letöröltem a könnyeimet. Már az sem érdekelt, hogy a szempillaspirál szétfolyik az arcomon. Na jó de! Nem kicsit érdekelt! Mert az elég durva látvány, mikor én látom magamon, nemhogy akkor még ő látja, mint egy srác!
Magyarázkodni akartam, hogy figyelj, én jól csinálom, csak Albertnek nem esett le. El is kezdtem, csak két szó után félbeszakított, miszerint őt nem érdekli az ilyen vádakozás mások fölött, ha én azt mondom, hogy jól csókolok akkor ő azt el is hiszi.
Azt hiszem, itt kaptam idegbajt, felálltam, és megkértem, hogy ne szánakozzon rajtam, túl vagyok rajta, és én tényleg jól csókolok! Felállt és láthatóan a gondolataiba meredt.
-Én tényleg elhiszem!- bólintott egy nagyot közelebb lépve. Nem hittem neki, vagy csak nem akartam. A fejembe vettem, hogy megmutatom neki, én igenis tudok nyalni-falni úgy, mint senki más a világon, és talán emiatt sem akartam bízni a szavaiban.
Aztán… egyszerűen megcsókoltam. Fogalmam sem volt mi ütött belém! Szerencsétlen idiótaként ráharaptam először az ajkára, a gyomrom görcsbe rándult, és tudtam hogy itt a vég! Tényleg szarul csinálom! Túlságosan is erőltettem a hülye szerepemet! Leégtem újra!
A kezeim mereven lógtak a testem mellett, el sem tudtam képzelni most még mi fog jönni!
Az hogy mindkét karomat mozdítani sem bírtam, nem azt jelentette, hogy ő nem tudta. Egy pillanat törtrésze alatt kapott magához, éreztem, ahogy ver a szíve, az ujjai a csípőmön megálltak, és egyre hevesebben csókolt. Hékás mégis mit képzelt ő akkor?
Egy probléma adódott csupán… egyre jobban élveztem! A karom megmozdult, de mivel az eszemet elvette az ajkai játéka, véletlenül a seggére tévedtem legelőször a kezemmel, mire érezhetően elmosolyodott, egy kicsit abbahagyta a csókot, majd újra folytatta – na persze csak miután ő is ugyanarra a helyre csúsztatta az ujjait, ahova nekem, kihangsúlyoznám, véletlenül kerültek a kezeim!
Nem tudtam mit tenni, csak hagytam magam… ha élvezem, legalább laza is legyek már közben! Ahogy a nyelve becsúszott a számba riadót fújt a fejem, de eltolni már képtelen voltam magamtól. Nem is bántam meg, csak lehet elfutnom nem kellett volna... na izé!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
