A kopott bőrcsizma, a szakadt farmer, és a flanel ing vegyes egyvelege visszataszító élményt nyújtott. Lenéztem a korhadt falépcsőre, és gondoltam elkezdek hisztizni, vagy megmondom, hogy nem vagyok jól, és találjon ennek a srácnak a további két hónapra más párt ehhez a munkához.
Fogcsikorgatva vettem át a kulcsot és vettem tudomásul: ezt már nem fogom túlélni. Nem is tehetek már semmit ellene, el kell fogadnom a helyzetet, és pozitívan hozzáállni.
Némán sétáltunk egymás mellett a kunyhó felé, én a kulcsot szorongattam, ő meg zsebre vágott kézzel bámulta az eget. Hozzá akartam szólni, de nem tudtam mit mondani. A düh feltehetőleg felülkerekedett a kíváncsiságomon, és egy pillanat alatt forrni kezdett bennem, ideges lettem, és legszívesebben felpofoztam volna.
Még soha nem hatott rám így egy fiú sem. Kétféle érzelmet keltett fel bennem. Mindennél jobban utáltam és szerettem volna elmondani neki valami fontosat.
Mély hallgatást fogadhatott meg, és még segíteni sem akart, mikor alig bírtam kinyitni az ajtót.
-Ó, igazán kösz, hogy ilyen segítőkész vagy! Látom szereted látni, hogyan szenved embertársad!- rivalltam rá, elöntött az ideg, és már majdnem kiosztottam mikor halkan, igaz morogva bocsánatot kért.
-Nem kezdhetnénk újra?
-Újra? Szóval menjünk ki és nyissam ki újra az ajtót?
-Nem úgy értem!- forgatta a szemeit és éreztem, hogy nem sokáig bírja tovább, és hamarosan feladja az idege.
-Hát akkor?
-Kérj te is bocsánatot, azért amit az első nap mondtál, és akkor kvittek leszünk!
-Te…te most megbolondultál?- röhögtem fel.
-Nem, kérj bocsánatot, és talán tovább is léphetnénk!
-Én ugyan nem kérek bocsánatot! Nincs miért bocsánatot kérnem!- makacskodtam tovább, és éreztem, hogy ez megint nem lesz egy sima, túlvészelhető este.
-Akkor nekem sincs miért bocsánatot kérnem! Szólj, ha majd a finnyás seggedet feltörte a szék, én addig is alszok!- mondta, nem, szinte sziszegte a fogai közt, az egyszemélyes ágyhoz lépett, lefeküdt és már azt sem hallotta, meg hogy idegbetegen szóróm rá az átkokat, csúnyán beszélek, és belerúgok az ágyba – ami nem kicsit fájt a lábujjaimnak.
Halkan szuszogott jelezve, hogy már egy ágyú sem lenne képes felébresztenie.
-Király… nagyszerű! Aludj csak! Mit számít hogy nem is azért vagy itt! Egy szemernyit sem érdekel a fejed! Már sajnálom, hogy veled osztottak be! Ó basszus… bárcsak elhúznánk már innen!
Fel-alá járkáltam, egy pillanatra sem tudtam leülni, odakint egyre csak sötétedett, néha egy-két kamasz még a naplementétől bódultan mosolyogtak, nevettek, majd mindenki eltűnt.
Fél óra múlva már csapkodott az eső, az ajtó alatt beszökött a hideg, és kezdtem fázni. A fűtést be sem kapcsolták, hagyták, hogy megfagyjunk.
-Kellj fel! Gyerünk már!- bökdöstem meg a vállánál, mire morcosan rám nézett összeszűkült szemekkel.
-Mi az?
-Az van, hogy kint zuhog az eső, hideg van, fázok! Én vissza akarok menni a szobámba!- az idő odakint rajtam is eluralkodott, rossz kedvem lett, rossz előérzetem, és már majdnem a sírás kerülgetett.
-Csak nem félsz?- mosolyodott el kajánul, felült, összeborzolta a haját, és muszáj voltam megjegyezni magamban, hogy nem is olyan rossz külsőről ez a srác.
-Nem félek, de nem akarok itt maradni!- kezdtem egyre bepánikolni, nehezen kaptam levegőt, és szédültem is.
-Jól van nyugi! Minden rendben? Nem akarsz inkább pihenni egy kicsit?- arrébb ült, hellyel kínált, és minden pillantásomat fürkészte.
-Köszi…tényleg…
-Te klausztrofóbiás vagy igaz?
-Nem, csak nem bírom az ilyen időt… mindig eszembe juttatja ap…
Lisa! Gondolkozz, mielőtt dumálsz! Most majdnem kimondtad! Legyél már egy kicsit összeszedettebb!
-Kit juttat eszedbe? Apukádat?