A gyomrom görcsben volt, harmadjára kötöttem fel a hajam, negyedjére töröltem le a sminkemet, majd kentem fel újra, és hatodjára cseréltem át a pólómat.
-Lisa! Szedd össze magad! Ez csak egy este! Mit készülsz te ki erre? Nem is tetszik az a srác!- motyogtam magamnak a tükörbe.
Idegesen kopogtak az ajtón. Vártam egy kicsit, hátha Zyta kinyitja. Újra kopogtak. Kiléptem a fürdőből és meglepődve észleltem, hogy Zyta nincs a szobában. Lehet kiment és kizárta magát, és éppen ő akar most bejutni?
Az ajtóhoz léptem, résnyire kinyitottam.
-Albert?- az hogy ledöbbentem enyhe kijelentés lett volna abban a pillanatban
-Szia! Gondoltam benézek a nagy bevetésed előtt!- mosolygott édesen, elfeledve velem, hogy neki nem is szabadna itt lennie.
-Aranyos vagy, gyere be!- léptem félre az ajtóból, nagyra tárva azt.
Most először örültem, hogy Zyta nincs a szobában, és magamra hagyott, hogy végül ezzel az Adonisszal töltsem a szabad perceim kis idejét.
-És hogy érzed magad?
-Rosszul… azt sem tudom hova menjek!
-A fő gonosz házához. Ott majd ő ad instrukciókat, hogy mit csináljatok, mire figyeljetek, és ő adja oda a ház kulcsát is!
-Ház?
-Inkább csak házikó, de igen! Ahol majd este megpihentek a pároddal!
-Ezt a pár szót inkább hanyagold, kérlek!- ültem le az ágyra, mire ő is.
-Nem bírod a srácot?- kérdezte mosolyogva, a szemei csillogtak, az ajkai felkínálták magukat, és csak arra vártak, hogy ráugorjak.
-Hát nem… nem igazán…- elkábultam már a nézésétől is, és visszafojtott lélegzettel vártam, hogy megcsókoljon. Órákig szemeztünk, de lehet az csak két másodperc volt, és nekem tűnt olyan soknak. Éreztem, hogy enyhe pír jelenik meg az arcomon, a fülem újra kigyullad, és a földet kezdem bámulni. Oké soha nem voltam ebben olyan jó!
-Én inkább most megyek!- állt fel az ágyról az ajtóhoz pattanva –Szia, és jó éjszakát!- az ajtó pedig már csapódott is utána.
Csalódottan estem vissza a párnák közé. Ennyire félős lenne? Nekem kéne kezdeményeznem? Most mégis mit tegyek?
Beleharaptam az alsó ajkamba, behunytam a szemem és elképzeltem, ahogy megcsókol. Finom, lágy, meleg csók. Mint az álmokban. Az a baj, hogy az csak álom.
Bódultan az órára pillantottam. Kilenc óra negyven.
-Ó, te atya ég! Basszus! Elkéstem!- sikítottam, és mit sem törődve, hogy melyik cipőmet rángattam magamra futni kezdtem ki.
Még soha nem tűnt olyan hosszúnak a kikövezett út, amely a faházhoz vezetett. Hátulról közelítettem meg, és adtam magamnak egy kis időt, hogy kifújjam a levegőt, ami beragadt, és hogy egy kicsit lenyugodjon a légzésem is.
Végigsimítottam a hajamon, nagy levegőt vettem, és a lépcsőkhöz sétáltam.
-Senki!?- hűltem le, ahogy szétnéztem, és egy lelket sem láttam a faház közelében. Földbegyökerezett lábakkal álltam ott, több mint tíz percig mire megjelent a bizonyos Kaulitz srác. Azon töprengtem, hogy vajon én vagyok buta, vagy tényleg fél tízre kellett jelentkezni?
-Mi az, te kire vársz?- nézett rám összevont szemöldökkel, mintha nem hitt volna a saját szemeinek.
-Rád!- vetettem oda flegmán, fellépve a lépcsőkön
-Ó, na ne már! Mond hogy nem te vagy az a Clafrelyty csaj!
-Cafferty te bunkó!- szinte felnyársaltam volna ott helyben, és éreztem, hogy ebből nem lesz se barátság, se semmi, és életem végéig ellenszenves leszek vele, bármi is történjék!
-Jaj ne haragudj, hogy nem fogom és nem is akarom megjegyezni az amcsi neved!
-Amcsi?
-Ugyan mit keres itt egy elkényeztetett fruska?
-Elkényeztetett fruska? Nem is ismersz!
-Hát nincs is kedvem megismerni!
-Nekem sincs téged!
-Jó!
-Jó!
-Szuper!
-Fogjátok már be!- az ajtó hangos dörrenéssel kirobbant, ms. Pluch szemei pedig szinte villámlottak.