A nap kacéran játszadozott a kéklő égen, a víz hullámokban tört előre. Kocsisorok gyűrűje próbált minél hamarabb előreérni.
-Nem akarok itt maradni!
-Azt hiszem ezt már egyszer megbeszéltük!- anya tiltakozást nem tűrően pakolta ki a bőröndjeimet a csomagtartóból. Keresztbe tettem a kezem, elhúztam a számat, és gondosan ápolgatott tervemet újra elővettem.
-És ajánlom, hogy ne próbálj ellógni! Pénzt keresel ezzel, ne feledd!
-Már hogy is felejthetném el!- morogtam gúnyosan.
A gyerekzsivaj elnyomta a madarak vidám csicsergését és az én hisztimet is. Hiába minden trükk, fortély, akár még vakbélgyulladást is színlelhettem volna, anya nem tágított az ötlete mellett.
-Kicsim mennem kell. Jó legyél, ne legyél túl hisztis, és ne igyál, ne cigizz, legalábbis ne tudjam meg! Na gyere ide!- húzott magához puszit nyomva a homlokomra aztán a fejem búbjára.
Legszívesebben eltoltam volna magamtól, helyette csak ficánkoltam és nyávogtam, hogy nem kellenek ezek a szégyenletes és gyerekes puszik.
-Szeretlek kicsim!- nézett rám bűnbánóan
-Ha szeretnél, nem hagynál itt!- vetettem oda rá sem nézve
-Még meghálálod te kis pimasz kölyök!- csípett bele a karomba, újabb puszikat nyomott az arcomra aztán egyszerűen beszállt a kocsiba és elhajtott.
Hihetetlen. Nem, ez képtelenség.
-Az anyám itt hagyott! Hát ez nem igaz! Basszus…- erőtlenül dobtam le magam az egyik hatalmas bőröndömre. Két kezembe temettem a fejem, és azt kívántam bárcsak ez egy rossz álom lenne, ami soha nem fog valóra válni.
-Lisa! Lisaaa! Úristen Lisaaa!- Zyta egyre élesedő sikítására tértem vissza újra a földre a merengésemből
-Ó jaj ne…- nyögtem halkan, miközben mosolyt erőltettem az arcomra.
-Anya ledobott itt, mint egy fölösleges csomagot, de látom, hogy a tiéd sem tett másképp! Annyira hihetetlen, nem? Mégis hogy képzelik? Végül is nekünk is vannak jogaink!
Igen, a tiéd pedig az, hogy befogd de gyorsan. Egyre kevésbé tudtam leplezni nem tetszésemet Zyta ottléte miatt.
-Jól vagy? Így, smink nélkül nagyon furán nézel ki…- töprengett, ahogy az arcomat fürkészte.
-Jól vagyok, kösz
-Ugyan nincs mit! Hiszen a legjobb barátnők vagyunk!- Zyta merész kijelentésén kétrét görnyedve, a hasamat fogva akartam röhögni.
Megráztam a fejem, felálltam, összeszedtem az utazótáskáimat, és magam után gurítva indultam el.
-Most…most hova mész?- kiáltott utánam Zyta, választ viszont már nem kapott.
Egy faházra hatalmas betűkkel volt ráírva „bejelentkezés”. A ház előtt három méteres sor állt, erőt vettem magamon, és én is beálltam. Zyta lassan beért és mögém állva szószátyárkodott tovább.
-Gondolod, hogy valaha is sorra kerülünk?- nézett rám bambán. Megrántottam a vállam, és körbenéztem. Reménykedve hunyorítottam a szemembe sütő nap miatt, hogy hátha végre egy aranyos fiút is meglátok. De semmi. Viszont a mellettünk álló két fiú és az anyjuk jelenete meghatott. Megvártam, míg az anyjuk eltűni, és csak ketten maradnak.
-Ó, hogy ez milyen szép! Anyuci pici fiai, a kis szoknya alá bújósok!
-Tessék?- fordult felém az egyik. Hanyagul megvontam a vállam és léptem egyet tovább a sorban.
-Bocs, elmondanád még egyszer?- szólt hozzám még hangosabban
-Nem vagyok süket te balfék!- néztem rá mogorván, majd újra előre
-Most mégis mi bajod van?- lépett közelebb és maga felé fordított